Tudósítók nélkül?

Alig maradt mára olyan médium, amelyiknek van még külföldi tudósítója. Jó, persze MTI, meg MTVA... De máshol nincs nagyon. Legfeljebb olyan, aki úgyis kinn él, és külsősként bedolgozik. Ez is több, mint a semmi, igaz. De hagyományos, Magyarországról kiküldött, akkreditált kollégából szinte nem is maradt mára. Igen, drága dolog fenntartani egy irodát, fizetni a kinn tartózkodást, a technikát, felszerelést, és még fizetést is adni. Lehet azt mondani, hogy a híreket úgyis meg lehet szerezni az ügynökségektől, minek a drága munkatárs, aki biztos csak héderezne kinn. Való igaz, hogy a nagy ügynökségek ontják a híreket csak épp nem olyan hírt és nem úgy, ahogy az nekünk, idehaza kellene.

Mert mi is a feladata a külföldi tudósítónak? Hogy magyar szempontból elemezze, értékelje az állomáshelyén történteket. Kontextusba helyezze, elmagyarázza, hogy ami adott országban hír, az hogyan hat idehaza, milyen hatással lehet egy kinti gazdasági döntés nálunk, egyáltalán: miért is kell, hogy minket érdekeljen. Nem könnyű a feladat, de érdekes. A szerkesztőség pedig pont ebből profitálhat, hogy a helyszínen van egy embere, aki érti mi miért történik, otthon van a másik ország eseményeiben és a magyarra is figyel. Az ügynökségek leginkább amerikai, de legalábbis nyugati szempontból dolgozzák föl az eseményeket. Egy nagy generálszósz az egész. Egy McDoland's...vagyis McHír. Szemben a kézművessel. Ráadásul a generálszószból is lehetne valami jót, vagy jobbat kihozni: ahhoz azonban idehaza kellene értő külpolos, vagy legalább hagyni őket, hogy dolgozzanak a fontos témákon, ne a bébipandákról kelljen tudósítást rittyenteniük. A külpol hazai helyzetéről itt írtam korábban. És az, hogy ennyire nincsenek tudósítók, talán az ott leírt szemléletnek is betudható.

Nem mondom, hogy mindenhova kell ember, de van néhány központ, ahova igenis kellenek tudósítók. Brüsszel? Evidens. Ráadásul az ottani döntéseket nem kül- hanem inkább belpolnak kell(ene) kezelni. Mert nem az van, hogy nélkülünk döntenek, hanem a mi saját politikusaink, szakembereink, diplomatáink ülnek ott a többi 27 ország kollégáival. Aztán Berlin. Hogy miért? Mert a németek a legfontosabb gazdasági partnereink. Nem is beszélve arról, hogy a németek fokozottan figyelnek Magyarországra. Nekem is furcsa volt az érdeklődés először, és főleg az, hogy mennyire képben vannak. Fordítva ez nem mondható el. Jó, ha valaki tudja, ki a kancellár. Régebben idehaza is fontos esemény volt a német választás. Emlékszem, amikor '99-ben az MTV Híradójában kezdtem, mindig komoly anyagok voltak, bejelentkezés, stb. Németországban sok a magyar, és egyre többen mennek ki. Így a politikán kívül másról is lehet, kell beszámolni. A tudósító egyben kapocs is a két ország között. Aztán ugye Amerika: nem kell magyarázni, miért kell oda is egy ember. Igaz, talán az onnan érkező hírek tudják a legjobban kiváltani a tudósítót. Ázsia és Kína is egyre fontosabb. Igaz, ott nyelvtudás nélkül nehéz boldogulni. Kína jelentőségét mutatja, hogy pl. a német Bosch Alapítvány, az eddig a kelet-közép-európai régióra fókuszáló újságíróprogramját beszünteti, és Ázsia, főleg Kína felé nyit.

Nagy ritkán, nagy katasztrófáknál például, egy-egy tv, újság munkatársa kijut az amúgy nehezen elérhető helyekre. Számomra ezek a tudósítások sokkal érdekesebbek, értékesebbek, mint amelyek csupán a nagy ügynökségektől jönnek. Más a szempont, más történetet mesél el, máshogy. Jó lenne minél több ilyet látni!

Amikor elbeszélnek, vagyis inkább mellé

Mintha már nem csak az olvasókon/nézőkön/hallgatókon érződne némi letargia, érdektelenség, ha a hírekről van szó. Hanem rajtunk, újságírókon is. Mintha már nem akarnánk kérdezni, visszakérdezni, hanem megelégszünk az éppen odavetett valamivel. Ami egyre ritkábban válasz a valóban feltett kérdésre. Vannak a jól bejáratott, szinte kötelező sablonszövegek, panelek. Mindkét politikai oldalon. Más kérdés, hogy az egyik oldal többet beszél mellé. Nagyobb is a játéktere. Például, ha valamelyik kolléga megkérdezné, hogy mitől fáj a foguk, akkor hosszasan fejtegetni kezdik: mennyire is fontos a szájhigiéné, a rendszeres ellenőrzés, hogy mindenki odafigyeljen a fogmosásra, és csökkentse a fogszuvasodás kockázatát, de az okokat nem mondják el. Süketelnek. Persze azzal takaróznak, hogy ők a fogról beszélnek. Igaz is, csak épp nem a feltett kérdésre kapunk választ. És akkor jó lenne visszakérdezni... Néha az az érzésem, hogy egyetlen céljuk van a megszólalóknak: egy mondatba / szinkronba minél több, az ellenfélt szapuló jelzőt belezsúfolni, és kész is a válasz. Tudom, hogy kiábrándító, ha az ember sokadjára sem a feltett kérdésre kap választ. Az emberben ott van az, hogy minek küzdeni? Sőt, hogy ez fölmerüljön valakiben, még rá is lehet segíteni egy-egy jól irányzott telefonnal.

A célnak az is nagyon megfelel, hogy a honlapra feltöltenek egy videót. Ami rém kényelmes, mert nem kell kimenni sehova, letölthető, használható. Csakhát éppen a kérdezés lehetősége nincs meg. Valaki persze föltesz néhány (előre megbeszélt) kérdést, amelyre jön is a jólfésült válasz. Kommunikációs szempontból zseniális: minden médium a feltett 3-4 kérdésre adott válaszból csemegézhet, mindenki ugyanazt használja, az üzenet így aztán simán átmegy. Nincsenek kellemetlen kérdések sem, azzal sem lehet vádolni senkit, hogy a témában nem szólaltak meg. Kényelmes, gyors, mint a kész kaja, amelyet csak meg kell mikrózni.

Persze nem minden esetben lehet ilyen kényelmesen megúszni, letudni a tájékoztatási kötelezettségeket. De mostanság erre is jó kis ellenszert fejlesztettek ki: a nem mondunk róla semmit. A "nem tartozik a sajtótájékoztató tematikájához" kártyát bármikor elő lehet kapni. És ez idehaza már nem is nagyon számít kínosnak. A külföldi kollégák persze nagy szemeket meresztenek: mi az, hogy nem lehet kérdezni, miért mondják meg a sajtónak, hogy miről kérdezhet? Persze az ő főnökeik nem budapesti szerkesztőségekben ülnek, amelyeket akár föl is hívhatnak, ha valaki sokat kérdezősködik.

Mostanában az agyonhallgatás is divat. Ha kínos eset bukkan fel, semmi, vagy minimális és semmitmondó, lehetőleg témaelterelő pár mondat lehet csupán a válasz. De legtöbbször semmi. És ilyenkor tényleg hamar kifullad a dolog: ha csak kérdések vannak, és válaszok nincsenek, akkor nem igazán lehet érdekfeszítő anyagot/cikket gyártani. Hasonlóról nemrég már itt és itt írtam.

UPDATE: Sunnyogás 2. - sajtájra mégis volt idő

A minap írtam arról, hogy hiába a több hetes szervezés, a kormánypárti politikus sajtósa, arra hivatkozva, hogy a héten háromnapos parlamenti ülés lesz, azt mondta: a képviselő nem tud a német közrádiónak interjút adni. Hogy a három nap miért gátoló tényező, csak sejthető: elfoglalt. Bokros teendői lehetnek. Aztán ma délután fél egy körül jött az e-mail és az sms, hogy a kommunikációs igazgató (mert hogy ilyen funkciója is van) a képviselői irodaházban, kettőtől sajtájt tart. Mondtam is ezt német kollégámnak, akivel jót vigyorogtunk azon, hogy a rettenet elfoglaltság közepette csak jutott idő egy sajtájra, ráadásul nem is a parlamentben, hanem a képviselői irodaházban. Jó lett volna bejelentkezni és elmenni, és kérdezni, de kettőtől nekünk is interjúidőpontunk volt, a város másik részén.

Szóval így egyértelmű lett: nem a halaszthatatlan dolgok miatt nincs ránk idő, hanem nem akar beszélni. Aztán meg majd számon kérik, hogy  elfogultan tudósít a külföldi média. Hogy  csak az egyik oldal szólal meg. De akkor tessenek rendelkezésre állni. Való igaz, a külföldi médiumok munkatársai kérdeznek, olykor a hatalomnak kellemetlent és kínosat is. Erre nem az a hatékony megoldás, hogy agyonhallgatom, és nem mondok semmit. Ennél már a semmitmondó lózungok is kevésbé kínosak, mint az ilyen álindokkal lemondott interjúk.

Sunnyogás, és amikor az embert szemberöhögik, hogy ne is álmodjon interjúról

"Három parlamenti ülésnap lesz, (...) ezért nem fog tudni interjút adni." Ez, a számomra kissé meglepő válasz érkezett egy interjúmegkeresésemre. Több mint két hete kezdtem szervezni egy 10 - 15 perces beszélgetést. Két napot, délelőtti vagy délutáni időpontot is megjelöltem. Német kollégám érkezik a héten, két nagy riportot készítünk. Nos, az ominózus interjúszervezés a szokásos módon, egy sajtóssal indult, telefonon. Udvariasan emailt kért, hogy mikor, hogy, merre, meddig. Megírtam. Visszajelzést ígért. Meg is történt,ám konkrétumok nélkül. Viszont olyasmiket kérdezett, hogy pontosan milyen műsor, mekkora a hallgatottsága a rádiónak...És aztán ma érkezett a fent idézett válasz. Az elején azt írtam, hogy meglepő...de talán nem is annyira az. Eddigi tapasztalatom szerint, ha a kormányoldal nem csupán győzelmi jelentéseit harsoghatja, nem szívesen ad interjút. Tavasszal is volt egy hasonló eset. Akkor tovább tartott az alkudozás. Az aktuális parlamenti képviselő helyett előbb egy másik képviselőt ajánlgattak, majd amikor kiderült, hogy épp nem rá, valamelyik Fidesz szóvivőt akarták a mikrofon elé vetni. De végül az összes fellelhető szóvivő pont rettenetesen elfoglalt volt. Amikor mondtam, hogy másnap, vagy azon a héten bármikor jó lesz,na arra már nem jött válasz.

Kétségtelen, hogy ezúttal valamelyest megindokolta, miért nem tud a képviselő interjút adni. Bár nem tudom értelmezni, hogy a három ülésnap miért zár ki egy interjúadást. Elfoglalt.?De ennyire? Szünet is van, és  parlamenti ülés ide vagy oda, közben is szoktak rövid sajtájt tartani. De ha valóban lenne nyilatkozási szándék, akkor felajánlottak volna egy olyan időpontot, amikor a képviselőnek is jó. És akkor már rajtunk áll, hogy időben ott legyünk. De ez nem történt meg. Marad a sunnyogás. Pont az a fotó jut eszembe, amelyet az Orbán-lány esküvőjéről posztolt Kaminski Fanny (a kormányfő kommunikációs stábjának tagja): munkatársaival a három majmot utánozzák: nem hall, nem beszél, nem lát.

Fotó: Kaminski Fanni /facebook 

A német kollégák meg csodálkoznak. Pár hete volt itt egyikük. Felcsútra mentünk. A polgármestert próbáltam elérni. A titkárnő azt mondta: Mészáros úr a következő héten szabadságon  van, hívjam az alpolgármestert. Hívtam. Mondtam, hogy mit szeretnénk. Mondta, hogy sajnos szabadságon lesz. Visszakérdeztem, hogy ő is? Mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy esetleg utána való héten van-e ideje. Mondta, hogy rém elfoglalt lesz. Mondtam: legfeljebb 20 percről lenne szó. Mondta, hogy nem hiszi, hogy akkor lenne ennyi ideje. Gondoltam, ne barkochbázzunk, hát rákérdeztem: akkor vehetem úgy, hogy NEM is akar interjút adni, ne is számítsunk egy beszélgetésre. Hangosan felröhögött, és azt mondta: igen, pontosan. A német kolléga nem nagyon értette, hogy egy polgármester vagy alpolgármester, egy közszereplő, miért nem hajlandó interjút adni. Mondtam, hogyha kényesebb kérdésekről van szó, sajnos nálunk ez a leggyakoribb reakció, hogy nem mondanak semmit. Hallgatnak. De akkor hogy dolgozunk? - kérdezte. Hát úgy, hogy az ilyen anyagokban elmondjuk, mit is akartunk volna az illetékestől megtudni, megkérdezni, de mivel nem adott interjút, nem tudtuk meg a részleteket, az ő álláspontját.  Szerintem sokkal többet árt az, ha valaki hallgat, nem mond semmit, mintha kiáll, és beszél. Mert úgyis lehet beszélni, hogy semmit sem mond, de legalább azzal nem lehet vádolni, hogy nem szólal meg. Igaz, akkor a kényelmetlen téma terítéken marad. Így, ha nem beszélnek, elmismásolják, sunnyogják, lehet, hogy feledésbe merül. 

Nemlétező városmarketing és sajtósok - pedig a telefonban rém kedves volt, és mindent megígért

Újabb rossz tapasztalatokat sikerült bezsebelnem marketinges, sajtós - PR-s kollégáktól. Pedig ígéretesen indult mindent. Persze lehet, hogy csak a nyári uborkaszezonban lustultak bele egy kicsit, nem tudom. A lényegen nem változtat, és akkor is bosszantó a dolog. Szeptemberben német kollégámmal egy hosszabb magazinanyagot csinálunk a kalocsai paprikáról. Jövő hónap elején fesztivál lesz a városban. Hogy legyen elég megszólaló, háttérinfó, jó időben elkezdtem szervezni a dolgokat. Így jutottam el a fesztivál honlapjára. Amelyen az idei programról szinte semmi nem volt akkor még fenn, a dátumon kívül.

MTI Fotó - Ujvári Sándor 

Ráakadtam viszont két mobilszámra. Nosza, hívtam is sebtében az elsőt. Egy kedves hölgy vette föl. Elmondtam miről lenne szó, milyen segítség, infó kellene. Arra kért, hogy írjak egy e-mailt neki, mert ő most éppen Horvátországban van szabin, és nem tud semmit intézni, nodehamajd hazaér, beleveti magát, és persze, és segít, és küldi, és minden. Hát igen, nem minden nap megy a német közrádió félórás műsort készíteni valamiről. Mondhatni erős reklámértéke van a dolognak.

E-mail elment, én megnyugodtam, hogy pár nap és jönnek az infók, a pontos program. Nem így lett. Közben én is keresgéltem, szerveztem, megszereztem azokat a kontaktokat, amelyeket a szervezőktől sokkal rövidebb idő alatt meg lehetett volna kapni. Sebaj. Egy hét után udvariasan érdeklődtem e-mailben, hogy elfelejtettek-e? Van-e valamilyen nem várt nehézség? Semmi válasz. Pár nappal később hívtam a korábbi mobilt, semmi válasz. Majd üzenetet is hagytam. Semmi. A honlapon fellelhető rubrikákat kitöltve is próbáltam megtudni, milyen programok lesznek a fesztiválon. De semmi. Végül egy másik, a honlapon szereplő mobilt is fölhívtam. Itt is ígéretet kaptam, hogy küldik a programot. Meg elnézést kértek, hogy nem válaszoltak, de kevesen vannak, sok a munka, meg egyebek...

Hát, a program megjött gyorsan. Majd most már a honlapon is kinn van minden. De az milyen magyarázat, hogy azért nem válaszolnak heteken át se e-mailre, se telefonra, se hangpostán hagyott üzenetre, mert kevesen vannak? Mindez a városmarketing osztályon. Néha tényleg nagyon furcsa hely ez a Magyarország....Miért kell, hogy az kiderüljön: kevesen vannak. Akkor nem kell oylan honlapot csinálni, ami ígéretesnek tűnik, segítséget ajánl az újságírónak. Arról nem is beszélve, hogy illik visszaírni és visszahívni azt, aki keresett minket. Ez alapvető dolog. Vagyis annak kéne lennie. 

Fejetlenség az ítélethozatalon

Elismerem, hogy nem mindig könnyű a sajtóval. És azt is, hogy vannak olyan helyek, ahol nagyobb mennyiségű újságírót nagyon nehéz kezelni, elhelyezni. Ugyanakkor vannak olyan alkalmak, amikor elkerülhetetlen az óriási médiaérdeklődés, amikor tényleg egymást tapossuk, hogy ott legyünk, mert ott KELL lenni. Ilyenkor nem lehet egy flegma vállrándítással elintézni, hogy nem regisztráltak, nincs már hely, ez a tv/rádió/lap/portál "nem játszik".

Ítélethirdetés - MTI fotó: Szigetváry Zsolt

Mert hogy ma ez történt a roma gyilkosságok ítélethirdetésén. A Budapest Környéki Törvényszék előtt kora reggeltől óriási volt a tömeg: újságírók, hozzátartozók, aktivisták. És nulla szervezettség. Azt lehetett tudni, hogy sokan eljönnek, regisztrációs kötelezettség is volt. És azon felül is rengeteg jelzés érkezett a sajtóshoz: be szeretnénk jutni. Tanácstalan külföldi kollégák is nagy szemmel néztek, hogy milyen regisztráció, honnan tudják? Én is azt a választ kaptam a múlt héten, hogy hely ugyan nincs már, de azért menjek oda, hátha ki lehet valamit találni.  A sajtós először két ajtó közé parancsolta a listán nem szereplőket. Majd beljebb lehetett jutni. Az véletlen derült ki, hogy fel lehet menni a 107-es terembe, ahol követni lehet az ítélethozatalt. De ezt miért nem ajánlották föl az elején, hiszen rádiósként nekem elég a hang. A legfurább az volt, hogy egy megyei tévé is be akart volna jutni, a biztonsági őr kérdezte a sajtóst, hogy mi legyen, nincs a listán, amire fejrázás volt a válasz, és egy lekezelő: "az kizárt, hogy bemenjen, nem szerepel a listán, tehát nem játszik." Az látszott, hogy fogalma sincs, mit csináljon az újságírókkal. Persze, ezen nem ma reggel kellett volna töprengeni, ha még a múlt héten gondolkodni arról, hol, hogyan lehet a leggördülékenyebben megoldani az egészet.

Persze, világos, a teremnek megvan a befogadóképessége, még ha össze is szorulunk, egy idő után képtelenség több embert bepréselni. Minket, akkreditáció nélkülieket, az emeletre küldtek, hogy majd ott lehet követni az ítélethozatalt. Botor módon egy felkészített sajtószobára számítottam. Egy tárgyaló terem volt, egy tv-vel. Amelybe nem lehetett bemenni. Egy döntésképtelen, és felhatalmazás nélkül pislogni sem merő biztonsági állt az ajtóban. Fél órán át hajtogatta, hogy majd mindjárt bemehetünk, pár perc, a főnökétől vár utasítást. Közben a tv-t sem lehetett bekapcsolni, hiába kértük, hogy megnézzük, működik-e. A válasz az volt, hogy még nem lehet bekapcsolni, majd ha engedélyezik, de működik, mert már kipróbálták. A sor egyre csak nőtt, már 9 óra volt, és nem mehettünk be. Közben a kiszorult, ideges, dühös rokonokat, aktivistákat is fölküldték az emeletre. Akik nem értették miért nem lehet bemenni, miért nem mehetnek a tárgyalóterembe. Volt némi kiabálás. Végül bemehettünk. Mondanom sem kell, hogy sehol egy központi hang, vagy rendes hangszóró. Csak ami a tv-ből kijön, mellette a terem minden zaja: köhögés, beszélgetés, székhúzgálás, illetve az amerikai nagykövetségről ékezett diplomatának szimultán fordító nő hangja. Emellett nulla levegő. Egy klíma elvileg működött benn, pont rám fújt, talán ezért bírtam ki benn. Azt hiszem, a tárgyalóteremben sokkal szörnyűbb volt: annak a tetejét sütötte a nap, és semmi klíma nincs benne, emlékeim szerint. Azon alaposan meglepődtem, amikor a terembe, ahol ültünk, bejött néhány kopasz, fekete pólós, nagy(obb) darab ember. Nem maradtak sokáig... de balhé sem volt, szerencsére.

Nem tudom, hogy a bíróság miért nem készült fel a rohamra jobban. Nem ez volt az első eset, hogy sok újságíró és sok néző jött. A per kezdetén is a csillárról csüngtek az emberek. Addig jó, hogy van két terem a nézőknek, sajtónak, de az egyiket csak az újságíróknak kellett volna megnyitni, ahol van központi hang, ahol a hírügynökség és a portálok munkatársai talán asztalt is találnak, meg konnektort. Ekkora tömeget kezelni kell. A szóvivő lehet, hogy lenn helyt állt,de hogy egyetlen munkatársa sem jött föl, az is biztos. Egy jó dolog volt: az elején hoztak poharakat és hideg ásványvizeket.

Propaganda - sokszor mondják, hátha elhiszik?

A '90-es évek legelején, a gimiben nem foglalkoztattak a politikai események. A világ dolgai még csak-csak, de a hazai (akkor még jugoszláv) történések nem annyira. Egészen addig, amíg egyszer csak arra ébredtem egyik reggel, hogy a Jugoszláv Néphadsereg  Ljubljanát lövi. Aztán jött Zágráb, '92-ben meg Szarajevó.

Arra nagyon emlékszem, hogy azokban az években mindenhonnan ömlött a hazafias propaganda. A műnépdalaktól kezdve az újságokon át a tévéműsorokig. Apu ezekre mindig annyit mondott: agymosás. Lassacskán rájöttem, milyen jó is az, ha az ember  nyelveket beszél. Mert a hazai (jugoszláv) híradásokban mindig a gonosz nyugat, és szegény, szerencsétlen elnyomott szerbek szerepeltek. Viszont a külföldi adókon teljesen mást lehetett látni. Ott az agresszor szerbekről és a szegény, szerencsétlen elnyomott horvátokról / bosnyákokról lehetett hallani. Már aki tudott angolul, németül, vagy épp magyarul. A Vajdaságban élők azért a kormányzati propaganda ellenére eléggé tisztában voltak a valós helyzettel. Az maradt meg bennem, hogy akkor sok mindenről nem lehetett, nem volt tanácsos beszélni. Emlékszem, volt a Napló nevű hetilap - nem mondanám, hogy túl rendszerbarát lett volna. Meg is lett az eredménye: az embargós időkben hogy, hogy nem alig, vagy egyáltalán nem jutottak papírhoz. Anélkül meg nehéz lapot kiadni.

De Szerbia belsejébe már kevesebb hír jutott le. Olyan érzésem volt, hogy Milosevicék addig ismételgetik a dolgokat, a saját valóságukat, amíg valaki, pontosabban mindenki el nem hiszi azt. És persze mindig volt olyan, aki nem sokat tépelődött a dolgokon, elhitte amit mondtak a fejesek, vitt magával még egy embert, akkor már ketten szajkózták a nacionalista és háborús propagandát, és így tovább. Aki meg másként gondolkodott, hamar rájött, jobb ha azt csendben teszi, ha nem akar bajt magának.

Az embargó miatt az ország egy karantén lett. Elhagyni nehéz volt; a katonaköteles férfiak eleve nem kaphattak útlevelet. Be sem jöhetett az országba akárki. Internet meg nem volt. Mindenhonnan az állami propaganda volt elérhető. Nagy cécó volt akörül, amikor Milosevic interjút adott a CNN-nek. A kérdések nem nagyon zavarták, mondta a sablonhülyeségeit. Persze, hogy mindenki más volt a rossz, a gonosz, az alattomos meg a hülye.... Ő mindent jól csinál, csak épp sehogy se, hogy elismerjék.

 A választásokon, mily meglepő, a pálya mindig valahogy Milosevicéknek lejtett. Mindenhonnan dőltek az SPS (Szerb Szocialista Párt) reklámjai: tévé, rádió, óriásplakát, újsághirdetés, szórólap.  '94-ben aztán megjelent egy "új" párt. Jó volt a szlogen, meg is maradt bennem: JUL je cool (vagyis kul). Milosevic felesége gründolta az Egyesült Jugoszláv Baloldal  (JUL - egy csodás választási dal, kissé rossz képminőségben) nevű pártot. Így nem is csoda, hogy az SPS mellett sikeresen beborították az országot.

Más pártok kevés szóhoz jutottak, ha jutottak. Egy szinte hermetikusan elzárt országban aztán sok mindent lehetett csinálni. Ellenségből volt bőven: nem csak a szomszédban folyó háborúban, hanem az országban is: a soknemzetiségű Vajdaságban egyre nehezebb volt nem szerbnek lenni. Fenyegetések, verések, kiirtással, legyilkolással riogató falfirkák, egekbe szökő nacionalizmus. Mindezzel sikeresen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy benzint csak jegyre lehetett venni (ha éppen volt), hogy az üzletek kongtak az ürességtől, hogy nem volt munka, hogy hiperinfláció volt, hogy lenyúlták az emberek devizabetétjeit... Bár nehéz volt, aki csak tudott, menekült az országból - nem csak a katonakötelesek, akik nem akartak az értelmetlen öldöklésben részt venni, hanem a nyelveket beszélő, képzett emberek, a kevésbé képzettek, és akiknek elegük volt a vérgőzös politikából, a nincstelenségből, kilátástalanságból. A legtöbben azután sem mentek vissza, hogy Milosevic eltűnt a politikából.