Malőr

Nemrég egy szép, zöld lapot hozott a posta. Ebben arra kértek, hogy legyek már oly kedves megosztani tévézési szokásaimat a Nielsennel. A napokban a munkatársaik meglátogatnak. Oké, gondoltam én, legyen. Amúgy is érdekel, hogyan működik ez. Egy hétig se híre se hamva nem volt a kérdezőbiztosnak. Így hát betelefonáltam, mi van. Egy udvarias fiatalember azt mondta, hogy a kolléganői, ha megadom a számot, egyeztetnek velem egy időpontot. A pontos címem is azért még egyszer felírta. Majd jött a telefon, időpontegyeztetés mára.

Két mosolygós fiatal nő állított be. Még egy doboz teát is hoztak. Elkezdődött az adatfelvétel, meg kérdőívkitöltés, amely aztán hamvában holt. Mivel mellesleg megkérdezték, hogy ugye sem én, sem a háztartásban élők nem dolgozbak tv-nél, médiumnál, pr - vagy marketingcégnél. Mondtam, hogy de. Egyperces lefagyás, majd mondták, hogy akkor sajna, ennyi volt, a kutatásban olyanok nem vehetnek részt, akik az említett helyeken dolgoznak. Az egyik lány kicsit be is gurult, hogy, ha már betelefonáltam, akkor ott ezt az apróságot miért nem kérdezték meg... Mondjuk ők sem kérdezték, amikor időpontot egyeztettünk. És ez hiba.

Ha van egy ilyen kitétel, hogy kiket nem mérhetnek, akkor mindenkitől meg kell kérdezni ezt, még akkor is, ha viszonylag kicsi az esélye, hogy a több millió emberből pont ilyenbe futnak bele. Én jót mosolyogtam az egészen, a kérdezőbiztosok már nem voltak ilyen jókedvűek. Mert azért egy profitól az ember nem számít ilyen malőrre, vagy mellényúlásra.  Kár...pedig érdekelt volna a kérdőív...Nagyon szép kis kártyákat tartalmazó füzetük is volt!

A gaz (külföldi) sajtó!

Mintha divat lenne nálunk ekézni a külföldi tudósítókat. Hogy hamis képet rajzolnak az országról, elfogultak, miegymás. Az persze nem jut senkinek az eszébe, hogy az itt élő, dolgozó, innen tudósító kollégák miért látják így az országot. Nem kitalált dolgokat írnak meg, hanem azt, amit ők tapasztalnak. Nekik így jön le Magyarország,így élik meg azt, amit mi kicsit másként.Nekik máshol vannak a hangsúlyok. És másként is lehet elmondani a dolgokat egy olyan közönségnek, akinek a nagy része annyit tud, hogy Magyarország valahol Kelet - Európában van. A nyugatról jött tudósítók nyugaton, nyugati normákkal szocializálódtak. Ahhoz tudnak viszonyítani, az ő élményeikhez képest tudják meghatározni, elmondani mi van nálunk. A tendenciákból, a folyamatokból pedig leszűrni, hova vezethetnek, vezethetnek azok. Nyugat-európai szemmel néznek minket, és talán azon csodálkoznak, hogy az eddigi világos nyugati beállítottság, mintha változna.

A külföldi tudósítók ekézése nem újkeletű nekem. Milosević ki is tiltatta az országból őket egy időre. Még Magyar Rádió tudósítójának is szóltak: jobb ha megy. A hazai, ellenzéki sajtót pedig szinte teljesen elhallgattatta. Mindenhonnan az ömlött, hogy szegény kicsi szerbek...meg a gaz nyugat, akik ártatlanul bántják őt és az országot (erről már szó volt ebben a bejegyzésben. Kényelmes megoldás bűnbaknak kikiáltani a sajtót: van min csámcsogni, elvonja a figyelmet a nagyobb gondokról, és a kevésbé tájékozott tömegeknek magyarázattal is szolgál a bajok "valódi" okairól.

Nemrég a volt szomszédasszonyunkkal találkoztam, aki arról panaszkodott, hogy a német média mennyi hazugsággal van tele az országról. Hogy nem az igazat írják meg, felnagyítják, eltúlozzák a dolgokat, a fontos eseményeket meg elhallgatják - mondta ő. De kinek mi a fontos? Ami idehaza lényeges, Berlinből, Londonból, Párizsból, vagy Washingtonból nézve marginális, lényegtelen. Ami őket érdekli az az, hogy Magyarország mitől más, mint a többi ország, vagy milyen új folyamatok, jelenségek mennek végbe, mit hoznak az új intézkedések, mi ez a hirtelen nagy változás, miért vannak a változások. És arról tudósítanak, ami eddig nem volt jellemző az országra, az új dolgokról, ahogyan ők, a tudósítók látják. És kérdeznek. Vagyis legtöbbször csak kérdeznének, ha lenne kitől. Nem, nem szóvivőktől akarnak, hanem attól, aki az adott területért felel. Hiszen ő a legkompetensebb benne. 

És nincsenek könnyű helyzetben. Magyartudás nélkül rendkívül nehéz boldogulni. Meg is lepődtem, milyen jól beszél, és mennyire jól ért a legtöbb külföldi kolléga a mi nehéz anyanyelvünkön. És képben is vannak, követik az eseményeket. Egy ember nem tud mindenhol persze ott lenni, így a magyar sajtóból kell tájékozódniuk - ehhez pedig érteni kell a nyelvet. Mert hiába beszélnek angolul, a hivatalokban hamar fennakadnak a sajtósokon, nem jutnak tovább. Kincset ér az a beszélgetőpartner, aki idegen nyelven is képes interjút adni. Hát még az, ha erre hajlandó is. 

Hogy az országról festett kép nem mindenki szája ízének felel meg? Lehet...de nem biztos, hogy a tükörben van a hiba, ha túl kövérnek látom magam benne. Arról nem is beszélve, hogy vezető, valóban fajsúlyos politikusokhoz nehéz eljutni. Egy nemzetközi sajtószóvivő nem ugyanaz, mint a gazdasági miniszter, vagy a fejlesztési miniszter, vagy maga a miniszterelnök. A Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók szövetségének, a HIPA-nak év eleje óta vagyok tagja. Érdekes és értékes találkozókat szerveznek. És épp a minap panaszkodtak arra, hogy az elmúlt három és fél (!) évben, a rengeteg megkeresés ellenére sem méltóztattak az említett miniszterek eljönni egy beszélgetésre. Legtöbbször válasz sem jött. Én is többször tapasztaltam, hogyha a kormányzat számára kényelmetlenebb témában kerestem volna interjúalanyt, valahogy az illetékes sosem ért rá, a szóvivője sem, vagy azóta is visszahívnak. Így aztán mindenki kénytelen abból főzni, amije van.

Egyél szart, f*szfej - levelet kaptam, lájf! (+18 éven felülieknek)

Keresetlen szavakkal kereste meg a kormánypárti napilap brüsszeli munkatársa a minap a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítókat. Már a felütés, a "Listen, Shitheads" (ami annyi tesz magyarul, figyeljetek faszfejek) sem volt mindennapi. Kétszer is elolvastam a néhány soros fröcsögést, hogy valóban az van-e odaírva, ami. A levél az itt dolgozó külföldi tudósítókat tömörítő egyesület titkárságának közvetítésével jött. A brüsszeli ember azt kérte, hogy küldjék szét a tagoknak. A levél minden itt dolgozó, külföldi médiumot tudósító kollégának szól, nemtagoknak is.

EXPLICIT LANGUAGE - kép: hotdog.hu

A legtöbben annyira meglepődtek az e-mail tartalmán és nyelvezetén, hogy néhányan föl is vetették: igazi-e a levél, valóban Lovas írta-e, vagy valaki visszaél a nevével, és hamisítvány. Aztán kiderült: tényleg ő írta. A többi közt szarevésre is felszólított mindenkit, miután közölte, hogy baszódjunk meg.

A biztosítékot az vágta ki nála, hogy -szerinte- a külföldi sajtóorgánumok megpróbálják elhallgatni a "szocialisták óriási botrányát", a bajai választás körüli video-gate-et. Illetve, hogy kollektíve agyonhallgatjuk Gyurcsány MSZP - pártfinanszírozást firtató kijelentéseit. ( A bajai választásról írt a Neue Züricher Zeitung és a Süddeutsche is. Bár országos üggyé fúvódott fel az ügy, ez mégiscsak lokális. Igaz, előre vetíti, hogy mi várható jövőre).

Nekem attól is pikáns ez az ügy, hogy olyantól érkezik bírálat, BRÜSSZELBŐL, aki maga is az ellen szónokol, Brüsszelből, hogy ne Brüsszelből mondják meg: itt, Magyarországon mit kell tenni és hogyan. Ahogyan ő is kiakadna azon, ha valamelyikünk kioktatná (ha nem is ilyen mocskolódó hangnemben): miről is kéne neki írnia, miért sunnyogja el a dolgokat. Hogy hol, mi jelenik meg, az csak az adott orgánum szerkesztőnek a dolga. Beleszólni legfeljebb rosszabb helyeken szokás vagy gyakorlat. Brüsszeli tudósítóként azt meg ő is tudhatja, hogy ami kinn forró téma, az idehaza még egy helykitöltő, mínuszos hírnek sem biztos, hogy kell. Az sem fér a fejembe, hogy egyáltalán miért lenne neki feladata a számonkérés? És egyáltalán: miért mer valaki a kollégáinak ilyen alpári, minősíthetetlen hangon írni? Hacsak azért nem, hogy végre foglalkozzon ővele valaki, hogy talán jó kis publicisztika születhessen belőle, tovább pocskondiázva a tudósítókat, immár nyilvánosan.

Tudósítók nélkül?

Alig maradt mára olyan médium, amelyiknek van még külföldi tudósítója. Jó, persze MTI, meg MTVA... De máshol nincs nagyon. Legfeljebb olyan, aki úgyis kinn él, és külsősként bedolgozik. Ez is több, mint a semmi, igaz. De hagyományos, Magyarországról kiküldött, akkreditált kollégából szinte nem is maradt mára. Igen, drága dolog fenntartani egy irodát, fizetni a kinn tartózkodást, a technikát, felszerelést, és még fizetést is adni. Lehet azt mondani, hogy a híreket úgyis meg lehet szerezni az ügynökségektől, minek a drága munkatárs, aki biztos csak héderezne kinn. Való igaz, hogy a nagy ügynökségek ontják a híreket csak épp nem olyan hírt és nem úgy, ahogy az nekünk, idehaza kellene.

Mert mi is a feladata a külföldi tudósítónak? Hogy magyar szempontból elemezze, értékelje az állomáshelyén történteket. Kontextusba helyezze, elmagyarázza, hogy ami adott országban hír, az hogyan hat idehaza, milyen hatással lehet egy kinti gazdasági döntés nálunk, egyáltalán: miért is kell, hogy minket érdekeljen. Nem könnyű a feladat, de érdekes. A szerkesztőség pedig pont ebből profitálhat, hogy a helyszínen van egy embere, aki érti mi miért történik, otthon van a másik ország eseményeiben és a magyarra is figyel. Az ügynökségek leginkább amerikai, de legalábbis nyugati szempontból dolgozzák föl az eseményeket. Egy nagy generálszósz az egész. Egy McDoland's...vagyis McHír. Szemben a kézművessel. Ráadásul a generálszószból is lehetne valami jót, vagy jobbat kihozni: ahhoz azonban idehaza kellene értő külpolos, vagy legalább hagyni őket, hogy dolgozzanak a fontos témákon, ne a bébipandákról kelljen tudósítást rittyenteniük. A külpol hazai helyzetéről itt írtam korábban. És az, hogy ennyire nincsenek tudósítók, talán az ott leírt szemléletnek is betudható.

Nem mondom, hogy mindenhova kell ember, de van néhány központ, ahova igenis kellenek tudósítók. Brüsszel? Evidens. Ráadásul az ottani döntéseket nem kül- hanem inkább belpolnak kell(ene) kezelni. Mert nem az van, hogy nélkülünk döntenek, hanem a mi saját politikusaink, szakembereink, diplomatáink ülnek ott a többi 27 ország kollégáival. Aztán Berlin. Hogy miért? Mert a németek a legfontosabb gazdasági partnereink. Nem is beszélve arról, hogy a németek fokozottan figyelnek Magyarországra. Nekem is furcsa volt az érdeklődés először, és főleg az, hogy mennyire képben vannak. Fordítva ez nem mondható el. Jó, ha valaki tudja, ki a kancellár. Régebben idehaza is fontos esemény volt a német választás. Emlékszem, amikor '99-ben az MTV Híradójában kezdtem, mindig komoly anyagok voltak, bejelentkezés, stb. Németországban sok a magyar, és egyre többen mennek ki. Így a politikán kívül másról is lehet, kell beszámolni. A tudósító egyben kapocs is a két ország között. Aztán ugye Amerika: nem kell magyarázni, miért kell oda is egy ember. Igaz, talán az onnan érkező hírek tudják a legjobban kiváltani a tudósítót. Ázsia és Kína is egyre fontosabb. Igaz, ott nyelvtudás nélkül nehéz boldogulni. Kína jelentőségét mutatja, hogy pl. a német Bosch Alapítvány, az eddig a kelet-közép-európai régióra fókuszáló újságíróprogramját beszünteti, és Ázsia, főleg Kína felé nyit.

Nagy ritkán, nagy katasztrófáknál például, egy-egy tv, újság munkatársa kijut az amúgy nehezen elérhető helyekre. Számomra ezek a tudósítások sokkal érdekesebbek, értékesebbek, mint amelyek csupán a nagy ügynökségektől jönnek. Más a szempont, más történetet mesél el, máshogy. Jó lenne minél több ilyet látni!

Amikor elbeszélnek, vagyis inkább mellé

Mintha már nem csak az olvasókon/nézőkön/hallgatókon érződne némi letargia, érdektelenség, ha a hírekről van szó. Hanem rajtunk, újságírókon is. Mintha már nem akarnánk kérdezni, visszakérdezni, hanem megelégszünk az éppen odavetett valamivel. Ami egyre ritkábban válasz a valóban feltett kérdésre. Vannak a jól bejáratott, szinte kötelező sablonszövegek, panelek. Mindkét politikai oldalon. Más kérdés, hogy az egyik oldal többet beszél mellé. Nagyobb is a játéktere. Például, ha valamelyik kolléga megkérdezné, hogy mitől fáj a foguk, akkor hosszasan fejtegetni kezdik: mennyire is fontos a szájhigiéné, a rendszeres ellenőrzés, hogy mindenki odafigyeljen a fogmosásra, és csökkentse a fogszuvasodás kockázatát, de az okokat nem mondják el. Süketelnek. Persze azzal takaróznak, hogy ők a fogról beszélnek. Igaz is, csak épp nem a feltett kérdésre kapunk választ. És akkor jó lenne visszakérdezni... Néha az az érzésem, hogy egyetlen céljuk van a megszólalóknak: egy mondatba / szinkronba minél több, az ellenfélt szapuló jelzőt belezsúfolni, és kész is a válasz. Tudom, hogy kiábrándító, ha az ember sokadjára sem a feltett kérdésre kap választ. Az emberben ott van az, hogy minek küzdeni? Sőt, hogy ez fölmerüljön valakiben, még rá is lehet segíteni egy-egy jól irányzott telefonnal.

A célnak az is nagyon megfelel, hogy a honlapra feltöltenek egy videót. Ami rém kényelmes, mert nem kell kimenni sehova, letölthető, használható. Csakhát éppen a kérdezés lehetősége nincs meg. Valaki persze föltesz néhány (előre megbeszélt) kérdést, amelyre jön is a jólfésült válasz. Kommunikációs szempontból zseniális: minden médium a feltett 3-4 kérdésre adott válaszból csemegézhet, mindenki ugyanazt használja, az üzenet így aztán simán átmegy. Nincsenek kellemetlen kérdések sem, azzal sem lehet vádolni senkit, hogy a témában nem szólaltak meg. Kényelmes, gyors, mint a kész kaja, amelyet csak meg kell mikrózni.

Persze nem minden esetben lehet ilyen kényelmesen megúszni, letudni a tájékoztatási kötelezettségeket. De mostanság erre is jó kis ellenszert fejlesztettek ki: a nem mondunk róla semmit. A "nem tartozik a sajtótájékoztató tematikájához" kártyát bármikor elő lehet kapni. És ez idehaza már nem is nagyon számít kínosnak. A külföldi kollégák persze nagy szemeket meresztenek: mi az, hogy nem lehet kérdezni, miért mondják meg a sajtónak, hogy miről kérdezhet? Persze az ő főnökeik nem budapesti szerkesztőségekben ülnek, amelyeket akár föl is hívhatnak, ha valaki sokat kérdezősködik.

Mostanában az agyonhallgatás is divat. Ha kínos eset bukkan fel, semmi, vagy minimális és semmitmondó, lehetőleg témaelterelő pár mondat lehet csupán a válasz. De legtöbbször semmi. És ilyenkor tényleg hamar kifullad a dolog: ha csak kérdések vannak, és válaszok nincsenek, akkor nem igazán lehet érdekfeszítő anyagot/cikket gyártani. Hasonlóról nemrég már itt és itt írtam.

UPDATE: Sunnyogás 2. - sajtájra mégis volt idő

A minap írtam arról, hogy hiába a több hetes szervezés, a kormánypárti politikus sajtósa, arra hivatkozva, hogy a héten háromnapos parlamenti ülés lesz, azt mondta: a képviselő nem tud a német közrádiónak interjút adni. Hogy a három nap miért gátoló tényező, csak sejthető: elfoglalt. Bokros teendői lehetnek. Aztán ma délután fél egy körül jött az e-mail és az sms, hogy a kommunikációs igazgató (mert hogy ilyen funkciója is van) a képviselői irodaházban, kettőtől sajtájt tart. Mondtam is ezt német kollégámnak, akivel jót vigyorogtunk azon, hogy a rettenet elfoglaltság közepette csak jutott idő egy sajtájra, ráadásul nem is a parlamentben, hanem a képviselői irodaházban. Jó lett volna bejelentkezni és elmenni, és kérdezni, de kettőtől nekünk is interjúidőpontunk volt, a város másik részén.

Szóval így egyértelmű lett: nem a halaszthatatlan dolgok miatt nincs ránk idő, hanem nem akar beszélni. Aztán meg majd számon kérik, hogy  elfogultan tudósít a külföldi média. Hogy  csak az egyik oldal szólal meg. De akkor tessenek rendelkezésre állni. Való igaz, a külföldi médiumok munkatársai kérdeznek, olykor a hatalomnak kellemetlent és kínosat is. Erre nem az a hatékony megoldás, hogy agyonhallgatom, és nem mondok semmit. Ennél már a semmitmondó lózungok is kevésbé kínosak, mint az ilyen álindokkal lemondott interjúk.

Sunnyogás, és amikor az embert szemberöhögik, hogy ne is álmodjon interjúról

"Három parlamenti ülésnap lesz, (...) ezért nem fog tudni interjút adni." Ez, a számomra kissé meglepő válasz érkezett egy interjúmegkeresésemre. Több mint két hete kezdtem szervezni egy 10 - 15 perces beszélgetést. Két napot, délelőtti vagy délutáni időpontot is megjelöltem. Német kollégám érkezik a héten, két nagy riportot készítünk. Nos, az ominózus interjúszervezés a szokásos módon, egy sajtóssal indult, telefonon. Udvariasan emailt kért, hogy mikor, hogy, merre, meddig. Megírtam. Visszajelzést ígért. Meg is történt,ám konkrétumok nélkül. Viszont olyasmiket kérdezett, hogy pontosan milyen műsor, mekkora a hallgatottsága a rádiónak...És aztán ma érkezett a fent idézett válasz. Az elején azt írtam, hogy meglepő...de talán nem is annyira az. Eddigi tapasztalatom szerint, ha a kormányoldal nem csupán győzelmi jelentéseit harsoghatja, nem szívesen ad interjút. Tavasszal is volt egy hasonló eset. Akkor tovább tartott az alkudozás. Az aktuális parlamenti képviselő helyett előbb egy másik képviselőt ajánlgattak, majd amikor kiderült, hogy épp nem rá, valamelyik Fidesz szóvivőt akarták a mikrofon elé vetni. De végül az összes fellelhető szóvivő pont rettenetesen elfoglalt volt. Amikor mondtam, hogy másnap, vagy azon a héten bármikor jó lesz,na arra már nem jött válasz.

Kétségtelen, hogy ezúttal valamelyest megindokolta, miért nem tud a képviselő interjút adni. Bár nem tudom értelmezni, hogy a három ülésnap miért zár ki egy interjúadást. Elfoglalt.?De ennyire? Szünet is van, és  parlamenti ülés ide vagy oda, közben is szoktak rövid sajtájt tartani. De ha valóban lenne nyilatkozási szándék, akkor felajánlottak volna egy olyan időpontot, amikor a képviselőnek is jó. És akkor már rajtunk áll, hogy időben ott legyünk. De ez nem történt meg. Marad a sunnyogás. Pont az a fotó jut eszembe, amelyet az Orbán-lány esküvőjéről posztolt Kaminski Fanny (a kormányfő kommunikációs stábjának tagja): munkatársaival a három majmot utánozzák: nem hall, nem beszél, nem lát.

Fotó: Kaminski Fanni /facebook 

A német kollégák meg csodálkoznak. Pár hete volt itt egyikük. Felcsútra mentünk. A polgármestert próbáltam elérni. A titkárnő azt mondta: Mészáros úr a következő héten szabadságon  van, hívjam az alpolgármestert. Hívtam. Mondtam, hogy mit szeretnénk. Mondta, hogy sajnos szabadságon lesz. Visszakérdeztem, hogy ő is? Mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy esetleg utána való héten van-e ideje. Mondta, hogy rém elfoglalt lesz. Mondtam: legfeljebb 20 percről lenne szó. Mondta, hogy nem hiszi, hogy akkor lenne ennyi ideje. Gondoltam, ne barkochbázzunk, hát rákérdeztem: akkor vehetem úgy, hogy NEM is akar interjút adni, ne is számítsunk egy beszélgetésre. Hangosan felröhögött, és azt mondta: igen, pontosan. A német kolléga nem nagyon értette, hogy egy polgármester vagy alpolgármester, egy közszereplő, miért nem hajlandó interjút adni. Mondtam, hogyha kényesebb kérdésekről van szó, sajnos nálunk ez a leggyakoribb reakció, hogy nem mondanak semmit. Hallgatnak. De akkor hogy dolgozunk? - kérdezte. Hát úgy, hogy az ilyen anyagokban elmondjuk, mit is akartunk volna az illetékestől megtudni, megkérdezni, de mivel nem adott interjút, nem tudtuk meg a részleteket, az ő álláspontját.  Szerintem sokkal többet árt az, ha valaki hallgat, nem mond semmit, mintha kiáll, és beszél. Mert úgyis lehet beszélni, hogy semmit sem mond, de legalább azzal nem lehet vádolni, hogy nem szólal meg. Igaz, akkor a kényelmetlen téma terítéken marad. Így, ha nem beszélnek, elmismásolják, sunnyogják, lehet, hogy feledésbe merül.