Nemlétező városmarketing és sajtósok - pedig a telefonban rém kedves volt, és mindent megígért

Újabb rossz tapasztalatokat sikerült bezsebelnem marketinges, sajtós - PR-s kollégáktól. Pedig ígéretesen indult mindent. Persze lehet, hogy csak a nyári uborkaszezonban lustultak bele egy kicsit, nem tudom. A lényegen nem változtat, és akkor is bosszantó a dolog. Szeptemberben német kollégámmal egy hosszabb magazinanyagot csinálunk a kalocsai paprikáról. Jövő hónap elején fesztivál lesz a városban. Hogy legyen elég megszólaló, háttérinfó, jó időben elkezdtem szervezni a dolgokat. Így jutottam el a fesztivál honlapjára. Amelyen az idei programról szinte semmi nem volt akkor még fenn, a dátumon kívül.

MTI Fotó - Ujvári Sándor 

Ráakadtam viszont két mobilszámra. Nosza, hívtam is sebtében az elsőt. Egy kedves hölgy vette föl. Elmondtam miről lenne szó, milyen segítség, infó kellene. Arra kért, hogy írjak egy e-mailt neki, mert ő most éppen Horvátországban van szabin, és nem tud semmit intézni, nodehamajd hazaér, beleveti magát, és persze, és segít, és küldi, és minden. Hát igen, nem minden nap megy a német közrádió félórás műsort készíteni valamiről. Mondhatni erős reklámértéke van a dolognak.

E-mail elment, én megnyugodtam, hogy pár nap és jönnek az infók, a pontos program. Nem így lett. Közben én is keresgéltem, szerveztem, megszereztem azokat a kontaktokat, amelyeket a szervezőktől sokkal rövidebb idő alatt meg lehetett volna kapni. Sebaj. Egy hét után udvariasan érdeklődtem e-mailben, hogy elfelejtettek-e? Van-e valamilyen nem várt nehézség? Semmi válasz. Pár nappal később hívtam a korábbi mobilt, semmi válasz. Majd üzenetet is hagytam. Semmi. A honlapon fellelhető rubrikákat kitöltve is próbáltam megtudni, milyen programok lesznek a fesztiválon. De semmi. Végül egy másik, a honlapon szereplő mobilt is fölhívtam. Itt is ígéretet kaptam, hogy küldik a programot. Meg elnézést kértek, hogy nem válaszoltak, de kevesen vannak, sok a munka, meg egyebek...

Hát, a program megjött gyorsan. Majd most már a honlapon is kinn van minden. De az milyen magyarázat, hogy azért nem válaszolnak heteken át se e-mailre, se telefonra, se hangpostán hagyott üzenetre, mert kevesen vannak? Mindez a városmarketing osztályon. Néha tényleg nagyon furcsa hely ez a Magyarország....Miért kell, hogy az kiderüljön: kevesen vannak. Akkor nem kell oylan honlapot csinálni, ami ígéretesnek tűnik, segítséget ajánl az újságírónak. Arról nem is beszélve, hogy illik visszaírni és visszahívni azt, aki keresett minket. Ez alapvető dolog. Vagyis annak kéne lennie. 

Fejetlenség az ítélethozatalon

Elismerem, hogy nem mindig könnyű a sajtóval. És azt is, hogy vannak olyan helyek, ahol nagyobb mennyiségű újságírót nagyon nehéz kezelni, elhelyezni. Ugyanakkor vannak olyan alkalmak, amikor elkerülhetetlen az óriási médiaérdeklődés, amikor tényleg egymást tapossuk, hogy ott legyünk, mert ott KELL lenni. Ilyenkor nem lehet egy flegma vállrándítással elintézni, hogy nem regisztráltak, nincs már hely, ez a tv/rádió/lap/portál "nem játszik".

Ítélethirdetés - MTI fotó: Szigetváry Zsolt

Mert hogy ma ez történt a roma gyilkosságok ítélethirdetésén. A Budapest Környéki Törvényszék előtt kora reggeltől óriási volt a tömeg: újságírók, hozzátartozók, aktivisták. És nulla szervezettség. Azt lehetett tudni, hogy sokan eljönnek, regisztrációs kötelezettség is volt. És azon felül is rengeteg jelzés érkezett a sajtóshoz: be szeretnénk jutni. Tanácstalan külföldi kollégák is nagy szemmel néztek, hogy milyen regisztráció, honnan tudják? Én is azt a választ kaptam a múlt héten, hogy hely ugyan nincs már, de azért menjek oda, hátha ki lehet valamit találni.  A sajtós először két ajtó közé parancsolta a listán nem szereplőket. Majd beljebb lehetett jutni. Az véletlen derült ki, hogy fel lehet menni a 107-es terembe, ahol követni lehet az ítélethozatalt. De ezt miért nem ajánlották föl az elején, hiszen rádiósként nekem elég a hang. A legfurább az volt, hogy egy megyei tévé is be akart volna jutni, a biztonsági őr kérdezte a sajtóst, hogy mi legyen, nincs a listán, amire fejrázás volt a válasz, és egy lekezelő: "az kizárt, hogy bemenjen, nem szerepel a listán, tehát nem játszik." Az látszott, hogy fogalma sincs, mit csináljon az újságírókkal. Persze, ezen nem ma reggel kellett volna töprengeni, ha még a múlt héten gondolkodni arról, hol, hogyan lehet a leggördülékenyebben megoldani az egészet.

Persze, világos, a teremnek megvan a befogadóképessége, még ha össze is szorulunk, egy idő után képtelenség több embert bepréselni. Minket, akkreditáció nélkülieket, az emeletre küldtek, hogy majd ott lehet követni az ítélethozatalt. Botor módon egy felkészített sajtószobára számítottam. Egy tárgyaló terem volt, egy tv-vel. Amelybe nem lehetett bemenni. Egy döntésképtelen, és felhatalmazás nélkül pislogni sem merő biztonsági állt az ajtóban. Fél órán át hajtogatta, hogy majd mindjárt bemehetünk, pár perc, a főnökétől vár utasítást. Közben a tv-t sem lehetett bekapcsolni, hiába kértük, hogy megnézzük, működik-e. A válasz az volt, hogy még nem lehet bekapcsolni, majd ha engedélyezik, de működik, mert már kipróbálták. A sor egyre csak nőtt, már 9 óra volt, és nem mehettünk be. Közben a kiszorult, ideges, dühös rokonokat, aktivistákat is fölküldték az emeletre. Akik nem értették miért nem lehet bemenni, miért nem mehetnek a tárgyalóterembe. Volt némi kiabálás. Végül bemehettünk. Mondanom sem kell, hogy sehol egy központi hang, vagy rendes hangszóró. Csak ami a tv-ből kijön, mellette a terem minden zaja: köhögés, beszélgetés, székhúzgálás, illetve az amerikai nagykövetségről ékezett diplomatának szimultán fordító nő hangja. Emellett nulla levegő. Egy klíma elvileg működött benn, pont rám fújt, talán ezért bírtam ki benn. Azt hiszem, a tárgyalóteremben sokkal szörnyűbb volt: annak a tetejét sütötte a nap, és semmi klíma nincs benne, emlékeim szerint. Azon alaposan meglepődtem, amikor a terembe, ahol ültünk, bejött néhány kopasz, fekete pólós, nagy(obb) darab ember. Nem maradtak sokáig... de balhé sem volt, szerencsére.

Nem tudom, hogy a bíróság miért nem készült fel a rohamra jobban. Nem ez volt az első eset, hogy sok újságíró és sok néző jött. A per kezdetén is a csillárról csüngtek az emberek. Addig jó, hogy van két terem a nézőknek, sajtónak, de az egyiket csak az újságíróknak kellett volna megnyitni, ahol van központi hang, ahol a hírügynökség és a portálok munkatársai talán asztalt is találnak, meg konnektort. Ekkora tömeget kezelni kell. A szóvivő lehet, hogy lenn helyt állt,de hogy egyetlen munkatársa sem jött föl, az is biztos. Egy jó dolog volt: az elején hoztak poharakat és hideg ásványvizeket.

Propaganda - sokszor mondják, hátha elhiszik?

A '90-es évek legelején, a gimiben nem foglalkoztattak a politikai események. A világ dolgai még csak-csak, de a hazai (akkor még jugoszláv) történések nem annyira. Egészen addig, amíg egyszer csak arra ébredtem egyik reggel, hogy a Jugoszláv Néphadsereg  Ljubljanát lövi. Aztán jött Zágráb, '92-ben meg Szarajevó.

Arra nagyon emlékszem, hogy azokban az években mindenhonnan ömlött a hazafias propaganda. A műnépdalaktól kezdve az újságokon át a tévéműsorokig. Apu ezekre mindig annyit mondott: agymosás. Lassacskán rájöttem, milyen jó is az, ha az ember  nyelveket beszél. Mert a hazai (jugoszláv) híradásokban mindig a gonosz nyugat, és szegény, szerencsétlen elnyomott szerbek szerepeltek. Viszont a külföldi adókon teljesen mást lehetett látni. Ott az agresszor szerbekről és a szegény, szerencsétlen elnyomott horvátokról / bosnyákokról lehetett hallani. Már aki tudott angolul, németül, vagy épp magyarul. A Vajdaságban élők azért a kormányzati propaganda ellenére eléggé tisztában voltak a valós helyzettel. Az maradt meg bennem, hogy akkor sok mindenről nem lehetett, nem volt tanácsos beszélni. Emlékszem, volt a Napló nevű hetilap - nem mondanám, hogy túl rendszerbarát lett volna. Meg is lett az eredménye: az embargós időkben hogy, hogy nem alig, vagy egyáltalán nem jutottak papírhoz. Anélkül meg nehéz lapot kiadni.

De Szerbia belsejébe már kevesebb hír jutott le. Olyan érzésem volt, hogy Milosevicék addig ismételgetik a dolgokat, a saját valóságukat, amíg valaki, pontosabban mindenki el nem hiszi azt. És persze mindig volt olyan, aki nem sokat tépelődött a dolgokon, elhitte amit mondtak a fejesek, vitt magával még egy embert, akkor már ketten szajkózták a nacionalista és háborús propagandát, és így tovább. Aki meg másként gondolkodott, hamar rájött, jobb ha azt csendben teszi, ha nem akar bajt magának.

Az embargó miatt az ország egy karantén lett. Elhagyni nehéz volt; a katonaköteles férfiak eleve nem kaphattak útlevelet. Be sem jöhetett az országba akárki. Internet meg nem volt. Mindenhonnan az állami propaganda volt elérhető. Nagy cécó volt akörül, amikor Milosevic interjút adott a CNN-nek. A kérdések nem nagyon zavarták, mondta a sablonhülyeségeit. Persze, hogy mindenki más volt a rossz, a gonosz, az alattomos meg a hülye.... Ő mindent jól csinál, csak épp sehogy se, hogy elismerjék.

 A választásokon, mily meglepő, a pálya mindig valahogy Milosevicéknek lejtett. Mindenhonnan dőltek az SPS (Szerb Szocialista Párt) reklámjai: tévé, rádió, óriásplakát, újsághirdetés, szórólap.  '94-ben aztán megjelent egy "új" párt. Jó volt a szlogen, meg is maradt bennem: JUL je cool (vagyis kul). Milosevic felesége gründolta az Egyesült Jugoszláv Baloldal  (JUL - egy csodás választási dal, kissé rossz képminőségben) nevű pártot. Így nem is csoda, hogy az SPS mellett sikeresen beborították az országot.

Más pártok kevés szóhoz jutottak, ha jutottak. Egy szinte hermetikusan elzárt országban aztán sok mindent lehetett csinálni. Ellenségből volt bőven: nem csak a szomszédban folyó háborúban, hanem az országban is: a soknemzetiségű Vajdaságban egyre nehezebb volt nem szerbnek lenni. Fenyegetések, verések, kiirtással, legyilkolással riogató falfirkák, egekbe szökő nacionalizmus. Mindezzel sikeresen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy benzint csak jegyre lehetett venni (ha éppen volt), hogy az üzletek kongtak az ürességtől, hogy nem volt munka, hogy hiperinfláció volt, hogy lenyúlták az emberek devizabetétjeit... Bár nehéz volt, aki csak tudott, menekült az országból - nem csak a katonakötelesek, akik nem akartak az értelmetlen öldöklésben részt venni, hanem a nyelveket beszélő, képzett emberek, a kevésbé képzettek, és akiknek elegük volt a vérgőzös politikából, a nincstelenségből, kilátástalanságból. A legtöbben azután sem mentek vissza, hogy Milosevic eltűnt a politikából.

Bekapcsolt mikrofon: Orbán nem szereti a "nem jó" kérdéseket

Mikrofonok közelében nem árt az óvatosság. Sosem lehet tudni, be vannak-e kapcsolva, rögzíti-e valami az elhangzottakat. A bekapcsolva felejtett mikrofonok már többször okoztak kellemetlenségeket, vagy az, ha valaki elfeledkezett arról, mi van az orra előtt. Károly herceg is így járt tavaly egy sífotózáson, vagy Obama és Sarkozy, akik Netanjahuról mondtak vaskos véleményt. Vagy Orbán Viktor pocakos tábornokozott október 6-án tavaly. És most is egy, a kormányfő közeli mikrofon maradt bekapcsolva. Valahogy erre a mostani kis megjegyzésre még senki nem csapott le.

A minap Orbán tusványosi nyári egyetemen elhangzott előadásával kellett dolgoznom. A közmédia videotárában találtam meg az anyagot. A meglepetés az elején ért. A műsorvezető felkonferálta az eseményt, hogy akkor most élőben kapcsolják a miniszterelnök beszédét. Snitt, képek a bálványosi helyszínről, pódiumon ülőkről. Alatta halk beszélgetés hallatszott.

Orbán Viktor előad - MTI fotó - Beliczay László

Alig néhány tíz másodperc, mielőtt elkezdődött volna. Csak alaposan felhangosítva sikerült megértenem, mi is hangzott el. Orbán Viktor először azt tudakolta,hogy a "lányok fognak segíteni?", majd azt mondta: "ha úgy alakul, hogy a kérdések nem jók....akkor maguk is kérdezzenek." Közben kedélyesen heherészett, valaki azt is közbeszúrta, hogy akkor ki kell egészíteni a kérdéseket. Semmit a véletlenre - jutott eszembe mindjárt. De furcsa is volt ez a nagy elővigyázatosság. hiszen nem is "ellenséges területen" volt, ahol kényes kérdésektől kellett volna tartania. Az már csak magánvélemény, hogy milyen dolog az egy közszereplőtől, hogy azt kérje: ha "nem megfelelően" kérdeznek tőle, akkor vegye már át valaki a kérdésfeltevő szerepét, és "jó" kérdéseket tegyen fel. Itt hallható, látható az előadás, és az elején a "nem jó kérdéses" rész is.

Ennyi volt az intermezzo, sajnos a beszéd végeztével véget is ért a közvetítés, így nem tudtam meg, hogy milyen kérdéseket tettek föl a nézők, vagy hogy a pódiumon ülőknek Orbán segítségére kellett-e sietniük....

Bár a szervezők jó, ha szólnak: figyelem, bekapcsoljuk a mikrofont, tessék viselkedni, a legjobb az, hogy mikrofon közelében semmi olyat nem mond az ember, amit a nyilvánosság jobb ha nem hall.

Az a fránya Brüsszel...

Jövőre lesz 10 éve, hogy az Unióhoz csatlakoztunk. Érdekes volt végigcsinálni, végigkövetni a folyamatot 2000-től, újságíróként. Látni, hogy mi hogyan működik, hova kell(ene) majd a magyaroknak beilleszkedniük. Nekem már akkor is fura volt, és ma, csaknem 10 év után egyre furább, hogy az uniós kérdésekkel mennyire nem foglalkozunk. Ha véletlen igen, akkor valahol a külpolban. Jobb esetben - újságok - külön címke/rovat alá kerülnek be a dolgok. De miért is? Miért kell ezt a belpoltól elválasztani? Hiszen a mindennapi életünket érinti...Mintha a Délmagyarban vagy a Kapos TV-ben nem számolnának be arról, miről döntött a kormány, a parlament, mert az Budapesten történt, más megyében.

Más kérdés, hogy nem mindig egyszerű közérthetővé tenni, mi történik Brüsszelben. De az biztos, hogy nagyobb teret kell neki adni. A szerkesztők gyakran mostohagyerekként bánnak az EU-s témákkal. A legkönnyebb rá azt mondani, hogy unalmas. Nehezen emészthető. Senkit sem érdekel...Végtére is csak a mindennapi életünket érinti, miért kellene vele foglalkozni.

Ha valamiért botrány van, az bekerül a híradásokba, más nem nagyon. Amíg meg nem változtatták az Európai Parlament költségtérítési szabályait, örökzöld toposz volt, hogy valamelyik tévé lencsevégre kapta X képviselőt, amint fapadossal, vagy turistaosztályon repül, miközben első osztályra vette föl a pénzt. Bicskanyitogató. De valljuk be, ennél fontosabb dolgok is történnek arrafelé. Csak ezeket bele kellene végre építeni a híradók híreibe. Vannak kollégák, akik jól ismerik az EU-t, vannak, akiket érdekel - az Unió pedig egy csomó továbbképzési lehetőséget ad. Persze legyinteni könnyebb...

A másik nagy kedvenc, hogy mindenki Brüsszelre mutogat, hogy igen, ott, a csúnya bácsik és nénik ezt eldöntötték. Hát,a rossz hír az, hogy ott semmit sem döntenek el nélkülünk. Mivelhogy a tárgyalásokon mindig ott ül Magyarország képviselője. Konszenzus nélkül pedig nem működik a dolog. Amiben megegyeznek, abba valamennyi tagállam beleegyezett. Igaz, sokkal kényelmesebb a kormányoknak a kényelmetlen dolgoknál azt mondani, hogy nem is mi voltunk, hanem Brüsszel. Ha meg, ugye, valami jó dolog van, akkor azt mindjárt a kormányok magukénak mondják. Ilyenkor nincs brüsszelezés.

Aki tudja, nem mondhatja, aki mondhatja, az....

Néha baromi egyszerű dolgokat baromi nehéz megtudni. No, nem azért mert annyira titkos valamiről van szó, hanem azért, mert akit meg lehet róla kérdezni (az illetékes) az nem elérhető. Igaz, lehet épp értekezlet, pisiszünet, bármi.  De ha valakit többször, órákon át kerget az ember, eredmény nélkül, az azért kiábrándító. Telefon, sms, e-mail, és sehol a válasz, ami -szokás szerint - azonnal kell. Vagy már tegnapra is jó lesz.Van, hogy csak háttérinfóként, nem "élesben", mikrofonba kell a dolog, van, hogy csak tisztázni kéne valamit. Tapasztalatom szerint legtöbbször az illetékes egy kollégája  is meg tudná adni a kért információt.

De nem teheti. Mert nem ő az illetékes, ő nem beszélhet a sajtóval. Neki nem az a feladata.  És a rimánkodás sem használ. Biztos oka van ennek is, lehet, hogy valamikor, valakinek baja volt ebből. Értem a hierarchiát is, de szerintem az is fontos, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok. A talpraesettebbje ilyenkor fölajánlja, hogy megpróbál utánakérdezni, hogy elmondhatja-e. És igen, ilyenkor a hajam tépem, hogy mondd már, nem tudja meg senki. Mert legtöbbször ők sem érik el a főnököt. Igaz, ha bentről keresik, talán előbb küld egy üzenetet. Főleg akkor idegesítő a várakozás, ha egy igen vagy nem a válasz a kérdésre, és ez kell ahhoz, hogy valaminek utánainduljak.. Azt még nem sikerült megértenem, hogyha az illetékes tudja, hogy hosszú órákra nem lesz elérhető semmilyen módon,ilyenkor miért nem adja át a feladatokat másnak? Miért nincs ilyen alkalmakra egy forgatókönyv, munkamegosztás. Attól nem lesz ő kevesebb...Maximum gördülékenyebben mennek a dolgok. Nem szerencsés, ha egy sajtóosztályon minden egyetlen kézben összpontosul annyira, hogyha az a kéz netán nincs kéznél, akkor megáll minden. Nem a főnöknek kell csinálnia mindent, ő irányítson, hozzon döntést, a végrehajtást meg adja át a kollégáknak. Szerintem ez lenne a spanyolviasz.

Ezt a centralizációt mostanság egyre jobban érzem. Régebben az egyszerűbb, nem nyilatkozós dolgokat alacsonyabb szinten is meg lehetett oldani, ha infó kellett, akkor azt az ember megkapta. Most minden piszlicsáré üggyel is a legmagasabb szinten foglalkoznak. Így minden lassúbb, kiszámíthatatlanabb...A legtöbbször az a válasz, hogy már továbbítottuk az illetékesnek, majd jelentkeznek. Mikor? Hát, azt nem tudja, remélhetőleg hamarosan... És tényleg nem tudja, nem rajta múlik. Volt egyszer olyan válasz (utólag) arra, hogy miért nem tudtam az illetékest elérni, mégpedig az, hogy munkaidő után kerestem (péntek, du negyed három...). Mea Culpa. Csak akkor nem túl elegáns számon kérni rajtam: miért nem volt benne az ő álláspontjuk is...

A külpol - miért haldoklik nálunk?

Gyerekkoromban a Híradó - kis túlzással - úgy kezdődött, hogy Moszkva....Jó, persze kemény propaganda volt minden, de azért sok mindenről hallani lehetett, mi történik a világban. Vagy legalábbis a Keleti Blokkban. Végtére is akkoriban az érintette legjobban az embereket. Emlékszem, hogy mennyire szerettem a Panorámát - apuval mindig megnéztük. Ha valamit nem értettem, elmagyarázta, vagy (ez még ugye a '80-as években volt) kis kiegészítést adott, hogy a hallottakat/látottakat hogy is kell érteni.

Manapság mintha kihalt volna a külpol. Elsorvadt. Elsorvasztották? Az újságokban is egyre hátrébb kerül, a Híradókban van, hogy mindez kimerül a résbe szorult a kis kínai gyerek feje, Világhírű Celeb terhes, és pandabébik születtek X állatkertben témakörben. Hurrá....de, hogy a világon más is történt, az sokszor -sajnos -kimarad. Pedig a külpolitikai anyagokkal haza is lehet "üzenni". Azzal, ha megmutatjuk, megírjuk, mi, hogyan működik máshol, vagy épp a buktatókra, hátulütőkre lehet rávilágítani. Sokszor, ha be is kerül egy-egy hír, a hazai, külpoltól elszokott néző nem biztos, hogy érti, miért fontos. Már megint lőttek a Közel-Keleten. Na, puff neki. Máskor is volt ilyen. De ha azt is elmondjuk, hogy ettől akár az egekbe is szökhet az olaj ára, és még drágábban tankolunk, akkor arra nem biztos, hogy csak legyint egyet.  Arról sem sokat hallani, hogy mi történik a környező országokban. Egyre kevesebben írnak arról, ha Ausztriában választanak. Pedig a határ túloldalán figyelnek ránk. Sőt, távolabb is. Manapság persze nem lehet oylan anyagokat csinálni, mint mondjuk '92-ben. De attól, hogy valami infotainment (csodás angol szó a szórakoztató informálásra), nem kell hogy rossz legyen. Ez a mi, az újságírók feladata, hogy a fontos információkat úgy csomagoljuk, olyan körítést adjunk hozzá, hogy az érdekes legyen, érthető, ne kapcsoljanak át/lapozzanak el az emberek. A színes, már-már bugyuta anyagokba is ellehet (vagy inkább kell) rejteni fontos tudnivalókat.

Átlapozni egy német újságot, megnézni egy német híradót, teljesen más érzés, mintha ugyanezt itthon teszem. A németeknek van képük a világról, érdekli őket, hol mi történik. Így maximum csak idehaza lepődnek meg azon, hogy még a Bundestagban is téma vagyunk. Mondhatjuk, hogy a németek már csak ilyenek, minden érdekli őket, mindenbe beleütik az orrukat. De ha onnan nézzük a dolgokat, hogy a német befektetők is beleütik az orrukat a dolgokba, tudják hol, milyen a helyzet, van róla egy képük, tudásuk mielőtt befektetnének. És ugyan elcsépelt, közhelyes, hogy a tudás hatalom, de ez így van. Ha éppen a kakóültetvények kipusztulóban vannak, vagy borzalmasan rossz termés várható, akkor nem éppen ideális, ha valaki csokigyárat akar indítani. De ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen, figyelni kell a világ dolgaira. Hogy a hazai közéletbe sokan belefásultak, meg tudom érteni. Az viszont rossz, ha ha mi itt bezárkózunk a kis világunkba, megelégszünk annyival, hogy éppen ki nagyobbíttatta meg a mellét.

Régebben fajsúlyos volt idehaza a külpolitika. Nem csak a botrányos esetek voltak bemutatva és nem csak felületesen. Igaz, aláírom, külpolitikát jól csinálni nem olcsó mulatság. Az a legjobb, ha a stáb, az újságíró a helyszínre mehet, maga kutat a dolgok, az események után, mert ő az, aki a magyar szempontból tudja elemezni a dolgokat. A nagy hírügynökségektől persze könnyebb és olcsóbb beszerezni a képet, hangot, infót. De az meg olyan, mint a konzervpörkölt a bográcson főtthöz képest. Ehhez képest alig van már olyan magyar szerkesztőség, akinek van külföldi tudósítója. Úgyhogy egyelőre marad a konzerv...