Nyaraláson nem igazán akartam blogolni - van jobb dolga is az embernek. Viszont egy fura dolog történt megérkezéskor, és ez eszembe juttatott egy régebbi esetet.
Az újságírókat nem mindenhol kedvelik. Van, ahol gyanakodva néznek ránk, vagy be sem engednek minket az országba ( pl. Észak - Korea, ahova legfeljebb nagy ritkán juthatunk be). Tunéziába egy vadiúj, az ürességtől amúgy kongó reptérre érkeztünk meg. A "csöveken" két gép állt. A mienk, meg egy másik. Az útlevélellenőrök akkor kezdtek kapkodni, amikor odaéltünk a pulthoz. A gépen még ki kellett tölteni egy lapot, hogy honnan, hová, mikor megyünk. Volt egy hely, ahova a foglalkozást kellett beírni. Újságíró - mi mást körmöltem volna be.
A papír leadásánál a határőrnek felszaladt a szeme...Rá is kérdezett, hogy mit dolgozom. Mondom: újságíró vagyok. Kért egy tollat tőlem, jó nagy betűkkel ő is ráírta, hogy "journalist". Majd kérdezgetni kezdett: újság? Tévé? Rádió? Meg, hogy írjam rá a papír hátuljára a munkahely nevét...
Végül beengedett, de a tollam megtartotta. (Egy útitárs nem volt ilyen szerencsés - no nem a foglalkozása, hanem a neve miatt: egy ugyan olyan nevű férfi szerepel az Interpol körözési listáján...).
Szóval ez a gyanakvó reflex nem új nekem. Amikor 1998-ban még újságírást tanultam, kiváltottam az újságíró igazolványt. Benne volt a pénztárcámban, jó látható helyen. És egy alkalommal, amikor hazamentem Szabadkára, anyu autójával páran kimentünk Palicsra.A város határában rendőrök igazoltattak (pár évvel korábban, még a horvát és bosnyák háború alatt a diszkókban rendszeresek voltak a razziák, keresték a katonaköteleseket). Odaadtam a papírokat, a jogsit, (akkor még jugó) személyit. A rendőr hümmögve nézegette, nem annyira volt elragadtatva, hogy Magyarországon tanulok, de már éppen vissza akarta adni a dolgokat, amikor meglátta a PRESS feliratú kártyát a pénztárcámban. Az meg mi?!?!!? Förmedt rám. Táncsak nem egy újságíró vagyok!?!?! Hát, igen, akkoriban nem nagyon örültek a külföldi újságíróknak azon a tájon. Bár én belföldinek számítottam. Azzal vágtam ki magam, hogy á, az semmi, az iskolában adták csak úgy... Nem igazán tudott ezzel mit kezdeni. Ártatlanul pillogtam felé, de azért kivert a víz. de végül elengedett, mehettünk bulizni.
Aztán 2000-ben egyszer a belügy szabadkai irodájába áthívtak egy beszélgetésre. Hogy én mit is csinálok Magyarországon? Hol is dolgozom? Újságíró? És nem akarnék valamit mesélni? Nem akartam. Inkább három évig nem mentem haza. Utána ugyan, magyar állampolgárként letartóztattak, amikor megpróbáltam hazamenni, miután a követség azt mondta: nem lesz semmi baj. Végül nem is lett, de pár igen izgalmas napom volt.
Az újságírókat nem mindenhol kedvelik. Van, ahol gyanakodva néznek ránk, vagy be sem engednek minket az országba ( pl. Észak - Korea, ahova legfeljebb nagy ritkán juthatunk be). Tunéziába egy vadiúj, az ürességtől amúgy kongó reptérre érkeztünk meg. A "csöveken" két gép állt. A mienk, meg egy másik. Az útlevélellenőrök akkor kezdtek kapkodni, amikor odaéltünk a pulthoz. A gépen még ki kellett tölteni egy lapot, hogy honnan, hová, mikor megyünk. Volt egy hely, ahova a foglalkozást kellett beírni. Újságíró - mi mást körmöltem volna be.
A papír leadásánál a határőrnek felszaladt a szeme...Rá is kérdezett, hogy mit dolgozom. Mondom: újságíró vagyok. Kért egy tollat tőlem, jó nagy betűkkel ő is ráírta, hogy "journalist". Majd kérdezgetni kezdett: újság? Tévé? Rádió? Meg, hogy írjam rá a papír hátuljára a munkahely nevét...
Végül beengedett, de a tollam megtartotta. (Egy útitárs nem volt ilyen szerencsés - no nem a foglalkozása, hanem a neve miatt: egy ugyan olyan nevű férfi szerepel az Interpol körözési listáján...).
Szóval ez a gyanakvó reflex nem új nekem. Amikor 1998-ban még újságírást tanultam, kiváltottam az újságíró igazolványt. Benne volt a pénztárcámban, jó látható helyen. És egy alkalommal, amikor hazamentem Szabadkára, anyu autójával páran kimentünk Palicsra.A város határában rendőrök igazoltattak (pár évvel korábban, még a horvát és bosnyák háború alatt a diszkókban rendszeresek voltak a razziák, keresték a katonaköteleseket). Odaadtam a papírokat, a jogsit, (akkor még jugó) személyit. A rendőr hümmögve nézegette, nem annyira volt elragadtatva, hogy Magyarországon tanulok, de már éppen vissza akarta adni a dolgokat, amikor meglátta a PRESS feliratú kártyát a pénztárcámban. Az meg mi?!?!!? Förmedt rám. Táncsak nem egy újságíró vagyok!?!?! Hát, igen, akkoriban nem nagyon örültek a külföldi újságíróknak azon a tájon. Bár én belföldinek számítottam. Azzal vágtam ki magam, hogy á, az semmi, az iskolában adták csak úgy... Nem igazán tudott ezzel mit kezdeni. Ártatlanul pillogtam felé, de azért kivert a víz. de végül elengedett, mehettünk bulizni.
Aztán 2000-ben egyszer a belügy szabadkai irodájába áthívtak egy beszélgetésre. Hogy én mit is csinálok Magyarországon? Hol is dolgozom? Újságíró? És nem akarnék valamit mesélni? Nem akartam. Inkább három évig nem mentem haza. Utána ugyan, magyar állampolgárként letartóztattak, amikor megpróbáltam hazamenni, miután a követség azt mondta: nem lesz semmi baj. Végül nem is lett, de pár igen izgalmas napom volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése