Amikor elkezdtem az újságírást, a mobiltelefon és az internet is ippeghogycsak bontogatta idehaza a szárnyait. Sokan még csipogót használtak - vagyis személyi hívót. Az alig huszonéves unokahúgom szerintem nem is tudja miről beszélek. Sikeresen kihalt a kütyü...
Szóval még a 90-es évek vége felé kezdtem dolgozni, azért maradtak meg bennem ezek az őskövületek. Már az elején megértettem, hogy mennyire fontosak a kapcsolatok. Vagyis azok a legfontosabbak. A kapcsolat információt, hírt jelent. Pedig akkor még csak indultak a kereskedelmi tévék, nem volt ilyen hírverseny. Ma meg nagyon hír sincs, de ez nem ide tartozik most. A kollégák féltve őrizték a telefonszámokat. Ez nagyon ma sem változott. Kincset értek a telefonkönyvek. Manapság már a legtöbben a telefonjukba írják be a számokat. Vagy a régről megszerzett, számítógépre mentett exceles listát toldozgatják - foltozgatják. Nos, nem a sajtósok számát szokás hét pecsét alatt őrizni, hanem az Ügyben Illetékesét, a Nagyfőnökét. Ezeket a számokat nem túl könnyű beszerezni. És persze egy vezetőváltásnál indul újra minden.
Az internet azért nagyban megkönnyíti a munkánkat. A legtöbb szervezetnek, cégnek, stb. van honlapja, amelyen vannak elérhetőségek. Legalábbis jobb esetben. A profiknál/nagyoknál van olyan menüpont, hogy sajtószoba, sajtókapcsolatok vagy csak simán sajtó. Az ilyesminek mindig örül az ember, nem kell végignyálazni mindent, hogy valahol egy telefonszámot találjunk. Legalábbis jobb esetben. Egy honlap akkor jó, ha könnyen kezelhető, egyszerű rajta keresni, az információk gyorsan elérhetőek. És ha van sajtóosztály, akkor fel vannak tüntetve a kollégák elérhetőségeinél a telefonszámok. Lehetőleg mobil. Mert igen, többször botlottam olyanba, hogy csak egy email cím volt megadva. A honlapon pedig csak hosszas keresés után lehetett egy csenevész központi számot találni. Könnyítsük meg mindenki életét azzal, hogy telefonszámot is mellékelünk. Volt már olyan honlappal is dolgom, ahol egyetlen telefonszám sem volt. Nagy nehezen egy emailcímet találtam. Írtam is rá, a válasz azóta is érkezik...
Ugyanígy praktikus, ha a sajtónak szóló meghívókon ott áll, ki a kontaktszemély, kit lehet keresni, ha kérdésünk van, segítség kell. És nem árt, ha a vonal túlsó felén valóban olyan van, aki érti a dolgát, nem kell mindent valakitől megkérdeznie és csak utána visszahívni. Jó, ha talpraesett és rugalmas a személy, aki a lehetetlennél lehetetlenebb ötleteket, kéréseket is szemrebbenés nélkül tudja kezelni. Ehhez azonban önállóságot kell kapnia. Cégeknél tapasztaltam, hogy néha egy vessző miatt is a Központ Jóváhagyása kellett.
Egymás közt meg szoktuk tárgyalni, hogy hol milyenek a sajtósok. Hogy lehet-e rájuk számítani, vagy inkább sajtóelhárítók: azaz bármit szeretnénk, esélyünk sincs, lepattintanak, elhajtanak. Jó, értem én, hogy nem szeretik a kínos, vagy kínosnak vélt kérdéseket, de aztán meg csak előáll az a szitu, amikor nekik lenne fontos, hogy a sajtó megjelenjen. Világos, ha a főnök elzárkózik, nem (mindig) tudnak csodát tenni. Ilyenkor azt tartom fairnek, ha ezt meg is mondják az újságírónak. A sunnyogásnál nincs kínosabb. A nem is válasz, amelyet el kell fogadnunk, de az, hogy napokig, hetekig megy a hitegetés, tologatás, igen kínos. Velem legutóbb márciusban esett meg ilyen. Azóta is várom, hogy visszahívjanak, visszaírjanak. Interjúkérésemre először azt a választ kaptam, hogy akivel én beszélni szeretnék, sajna nagyon elfoglalt. Oké. Felajánlottak egy szóvivőt. Mondtam, rendben. Majd szóvivő is rém elfoglalt lett, ekkor mondták, hogy akkor visszahívnak még, csak körbekérdeznek. Lehet, nem értek még a kérdezgetés végére és csak én vagyok türelmetlen.
Szóval még a 90-es évek vége felé kezdtem dolgozni, azért maradtak meg bennem ezek az őskövületek. Már az elején megértettem, hogy mennyire fontosak a kapcsolatok. Vagyis azok a legfontosabbak. A kapcsolat információt, hírt jelent. Pedig akkor még csak indultak a kereskedelmi tévék, nem volt ilyen hírverseny. Ma meg nagyon hír sincs, de ez nem ide tartozik most. A kollégák féltve őrizték a telefonszámokat. Ez nagyon ma sem változott. Kincset értek a telefonkönyvek. Manapság már a legtöbben a telefonjukba írják be a számokat. Vagy a régről megszerzett, számítógépre mentett exceles listát toldozgatják - foltozgatják. Nos, nem a sajtósok számát szokás hét pecsét alatt őrizni, hanem az Ügyben Illetékesét, a Nagyfőnökét. Ezeket a számokat nem túl könnyű beszerezni. És persze egy vezetőváltásnál indul újra minden.
Az internet azért nagyban megkönnyíti a munkánkat. A legtöbb szervezetnek, cégnek, stb. van honlapja, amelyen vannak elérhetőségek. Legalábbis jobb esetben. A profiknál/nagyoknál van olyan menüpont, hogy sajtószoba, sajtókapcsolatok vagy csak simán sajtó. Az ilyesminek mindig örül az ember, nem kell végignyálazni mindent, hogy valahol egy telefonszámot találjunk. Legalábbis jobb esetben. Egy honlap akkor jó, ha könnyen kezelhető, egyszerű rajta keresni, az információk gyorsan elérhetőek. És ha van sajtóosztály, akkor fel vannak tüntetve a kollégák elérhetőségeinél a telefonszámok. Lehetőleg mobil. Mert igen, többször botlottam olyanba, hogy csak egy email cím volt megadva. A honlapon pedig csak hosszas keresés után lehetett egy csenevész központi számot találni. Könnyítsük meg mindenki életét azzal, hogy telefonszámot is mellékelünk. Volt már olyan honlappal is dolgom, ahol egyetlen telefonszám sem volt. Nagy nehezen egy emailcímet találtam. Írtam is rá, a válasz azóta is érkezik...
Ugyanígy praktikus, ha a sajtónak szóló meghívókon ott áll, ki a kontaktszemély, kit lehet keresni, ha kérdésünk van, segítség kell. És nem árt, ha a vonal túlsó felén valóban olyan van, aki érti a dolgát, nem kell mindent valakitől megkérdeznie és csak utána visszahívni. Jó, ha talpraesett és rugalmas a személy, aki a lehetetlennél lehetetlenebb ötleteket, kéréseket is szemrebbenés nélkül tudja kezelni. Ehhez azonban önállóságot kell kapnia. Cégeknél tapasztaltam, hogy néha egy vessző miatt is a Központ Jóváhagyása kellett.
Egymás közt meg szoktuk tárgyalni, hogy hol milyenek a sajtósok. Hogy lehet-e rájuk számítani, vagy inkább sajtóelhárítók: azaz bármit szeretnénk, esélyünk sincs, lepattintanak, elhajtanak. Jó, értem én, hogy nem szeretik a kínos, vagy kínosnak vélt kérdéseket, de aztán meg csak előáll az a szitu, amikor nekik lenne fontos, hogy a sajtó megjelenjen. Világos, ha a főnök elzárkózik, nem (mindig) tudnak csodát tenni. Ilyenkor azt tartom fairnek, ha ezt meg is mondják az újságírónak. A sunnyogásnál nincs kínosabb. A nem is válasz, amelyet el kell fogadnunk, de az, hogy napokig, hetekig megy a hitegetés, tologatás, igen kínos. Velem legutóbb márciusban esett meg ilyen. Azóta is várom, hogy visszahívjanak, visszaírjanak. Interjúkérésemre először azt a választ kaptam, hogy akivel én beszélni szeretnék, sajna nagyon elfoglalt. Oké. Felajánlottak egy szóvivőt. Mondtam, rendben. Majd szóvivő is rém elfoglalt lett, ekkor mondták, hogy akkor visszahívnak még, csak körbekérdeznek. Lehet, nem értek még a kérdezgetés végére és csak én vagyok türelmetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése