Óhajok és sóhajok

A konferenciákkal, úgy látszik nincs szerencsém. Legalábbis ezen a héten biztos nem. Vasárnap nem egy tipikus nap arra, hogy egy fontos konferenciát megrendezzenek. Mondjuk először az én fejemben is az volt, hogy hétfőn lesz, és csak másodszorra esett le, hogy nem, vasárnap. Regisztrálni kellett jó előre, kérdőív is volt, hogy van-e esetleg valamilyen speciális kívánság, óhajt-é a kedves kolléga valakit megintervjúolni. Annak rendje és módja szerint kitöltöttem mindent, a "különleges kívánságok" rovatba azt írtam, hogy a központi hanghoz szeretnék csatlakozni. Azaz: a felvevőgépet egy kábellel a hangpulthoz/hangdobozhoz csatlakoztatom, így lesz tökéletes a hang, nem hallatszik be a résztvevők szöszmögése, köhögése, netán pletykálása.

A szervezők rém udvariasan előre meg is írták, hogy a rendezvény teltházas,  érkezés szerint lehet helyet foglalni stb. Amióta nem tévénél dolgozom, az a paradicsomi helyzet állt elő, hogy nem jóval korábban a helyszínre érkezni. Mármint forgatásnál az ideális állapot, ha legalább a kezdés előtt 10 perccel ott vagyunk: be kell állítani a kamerát, helyet keresni statívnak (az a bizé, amin a kamera áll), hangot kipróbálni, fényeket ellenőrizni....szóval ilyenek. Ma kezdés előtt picivel ott voltam. Központi hanghoz viszont nem jutottam. Összesen négy, azaz 4 db kimenetet tudtak biztosítani. Egy teltházas rendezvényhez. Ahol egy volt államfő is felszólal. A hangért felelős munkatárs vállvonogatott, és azt mondta: ha időben jövök, még tudna segíteni. Mihez képest időben - kérdeztem, hiszen előre, a regisztrációnál jeleztem ama igényem, hogy biza nekem kellene egy kimenet a központi hanghoz. Felajánlottak egy szomszédos termet, ahol a hangszóró elé lehetett tenni a mikrofont. Igen, maradt a fapados megoldás. Végtére is fölvettem a hangot, talán nem olyan tiszta, mintha vonalról jön, de megvan. Ennek ellenére bosszantott a dolog. Az már csak hab a tortán, hogy a kivetítőn ment volna az on-line közvetítés, de az sem működött. Reggel még pont azon gondolkodtam, hogy a laptopomon nézem, hangot ott is tudok rögzíteni. Szerencsére nem a lustaságom győzött.


Viszont a szervezőknek plusz pont is jár. Volt külön sajtószoba, mindenféle földi jóval: kávé, szendvics, víz, WiFi, hozzá kiírva a jelszó.

És akkor talán pár dolog arról, mikor érzi jól magát az újságíró, ha sajtájra, eseményre veti sorsa, vagy a szerkesztője. Bár újságírókról beszélek, belőlünk is többféle van: tévés, rádiós, nyomtatott, on-line, hírügynökség, fotós...és ezek bármilyen kombinációja. Van egyfős stáb is, ami maga a rémálom. A legnehezebb dolguk a tévéseknek van: nekik hang és kép is kell. A rádiósoknak elég a hang. A fotósoknak (és persze operatőröknek) hely, hogy mozogni tudjanak, föl tudják állítani a statívot. A többieknek elég egy asztal, ahol írni, jegyzetelni lehet. A legtöbben diktafonnal fölveszik. Főleg a hírügynökségi kollégák: nekik pontosan, szó szerint kell idézniük, óriási galiba lehet belőle, ha csak körülbelül, hozzávetőlegesen írják le az eseményeket. Véleményem szerint nekünk, újságíróknak az (is) a feladatunk, hogy érthetővé, értelmezhetővé tegyük a dolgokat. Fontos, hogy kontextust is kapjon az esemény, magyarázatot, hogy mi miért fontos.

Mindenki kedvére, elismerem, valószínűleg lehetetlen tenni. Ha valaki sajtótájékoztatót tart, és nem a jól bejáratott/ismert helyen (pártszékház, parlament, képviselői irodaház, stb.) tartja, a meghívóba, vagy mellé egy rövid leírás hasznos lehet. Vagy megjegyezni, hogy beléptetés, biztonsági átvizsgálásra is számítani kell, érkezzünk időben. Tapasztalatból tudom, hogy a forgatások alatt rohanni kell. Óriási segítség,ha a sajtáj helyszíne jól megközelíthető, lehet parkolni. Persze nem mindenki jár autóval: ezért jó az olyan hely, amely tömegközlekedéssel - nem sok átszállással, vagy akár biciklivel is elérhető.

A sajtájt előkészítőknek nehéz a dolguk. Hogy hányan jönnek el - mert a túlzsúfolt terem, ahol egymás szájába lógunk, nagyon rossz, de szintén kínos, ha egy hodályban ketten lézengenek. És ez az, amire nincs igazán jó megoldás. Mert hiába áll a meghívón, hogy szíveskedjenek visszajelezni, az újságíró legtöbbször nem tudja előre megmondani biztosra: megy-e, kell-e az adásba/lapszámba/kiadásba. Ha nem párteseményről van szó, akkor gyakran hetekkel korábban elküldik a meghívót. Az idegesítő része a dolognak, hogy már másnap azt tudakolja a PR-os kishölgy/kiskolléga, hogy megyünk-e. A legjobb, amire számíthat, az, hogy "lehetőség szerint ott leszünk". És ez tényleg így van, nem velük akarunk szívózni. De aznap, a reggeli értekezleten dől el, kell-e vagy sem az anyag, vagy valami más fontos dolog (új zsiráfbébik) kiüti a(z adás)tükörből. Az esemény előtt pár nappal célszerű még egyszer emlékeztetőt küldeni, ha van regisztráció, annak szükségességére felhívni a figyelmet. De ennek ellenére biztos lesz olyan, aki a helyszínen, kezdés után szeretne regisztrálni...Igen, megesik. És végtelen hálára kötelez az minket, aki így is be tud minket juttatni. Az esemény előtti napokban már nagyobb eséllyel kaphatnak arra is választ, hogy ki az aki el tud menni, ki nem.

Az ideális helyszínen van elég hely a kameráknak, fotósoknak. A riporterek le tudnak ülni. Fontos, hogyha központi hang van, akkor legyén elég csatlakozó mindenkinek. Ha pedig a mikrofonokat állványra, asztalra kell kitenni, érdemes elég nagyot választani -persze ha sokan vannak. Ha valaki bizonytalan abban, hogy jók-e a beállítások, nyugodtan kérdezze meg valamelyik operatőrt vagy fotóst, hogy jó-e a háttér, a fény. Mert pl. a beszélőt ablak elé állítani nem szabad. Lehetetlen felvenni. Több helyen van sajtóterem, ahol úgy van kialakítva minden, hogy az mindenkinek megfeleljen. Nagy segítség ha van WiFi - on-line-os kollégák, hírügynökségiek el tudják küldeni íziben az anyagot, a fotósoknak is hasznos, mert ott helyben tovább tudják lőni a szerkesztőségükbe az anyagot. Az is jó, hogyha a tájékoztató után nem kell azonnal mindenkinek fejvesztve elmennie a helyszínről, hanem ott helyben megírhatja, elküldheti.

Az időtényező: van, hogy egy-egy eseményen öten, vagy akár többen is beszélnek. Ha az asztalon ötnél több  (na, jó, olykor, ha már kettőnél több) névtábla van kinn, az újságíró megrémül: te jó ég, meddig fog ez tartani. Elég csak belegondolni: öt ember, csak öt percet beszél, az már 25 perc. Ezért általában jobb, ha kevesebb a megszólaló, akik aztán TÉNYLEG röviden összefoglalják a legfontosabbakat, és hagynak minket kérdezni. Hiszen azért vagyunk ott. Ami nem világos, vagy ha valamilyen infó hiányzik, megkérdezzük. A hosszú válaszok azért sem szerencsések, mert egy híradós anyagba, rádiótudósításba egy-egy embertől  10-15 másodperc kerül be. Bizony. Beszélhet egy órát is, akkor sem fog ország-világ előtt 20 másodpercnél többet szónokolni. Fontos, hogy közérthető legyen, és, hogy idegen szavak szótára nélkül is kapisgáljuk, miről van szó. Persze értem azt, hogy az ő szakmájában is hitelesnek kell maradnia, de a bikkfanyelv akkor sem jó. És ez áll a sajtóanyagokra, háttéranyagokra is. Főleg cégeknél találkozni olyan szövegekkel, amelyeken érződik: a PR osztály a cég teljes, politikailag, vállalatvezetésileg korrekt filozófiáját bele akarja sűríteni. Amikor arra az egyszerű kérdésre, hogy mit is gyártanak tulajdonképpen, az a válasz érkezik, hogy "nagy múltú, nemzetközi hátterű, zömmel magyar tulajdonosok kezében lévő, a diszkrimináció minden formáját nélkülöző, családbarát, a környék kis- és közepes vállalkozóit elkötelezetten támogató cégünk a fenntartható fejlődést szem előtt tartva dolgozta ki azon termékpalettáját...."és így tovább. A kevesebb gyakran több, hogy valami közhelyeset is írjak.

Az újságíró kedélyét apróságokkal lehet javítani. Ilyen a víz, kávé, pogácsa/süti. Igen, keringenek olyan városi legendák, miszerint vannak kollégák, akik csak a repisütiért, pogácsáért járnak sajtájra és zsebeiket megtömve távoznak. Maradjunk annyiban: csak a jó pogácsa miatt nem lesz teltház, de segíthet benne. Olyan gyakran van, hogy a stábból valaki mondja: de jó, hogy odamegyünk, ott mindig van jó kávé/pogácsa.  Mivel egy trappolás az életünk (el lehet morzsolni egy könnycseppet is), sokszor nincs idő megállni inni venni. Így nagyra értékeljük az elérhető ásványvizet. A válság miatt azonban egyre kevesebb helyen tudják ezt biztosítani. 

Sajtáj - amit szeretünk és amit nem

- Kimész a sajtájra? - hangzik el gyakran az avatatlanabb füleknek elsőre fura kérdés. A szakmabeliek csak sajtájnak hívják a sajtótájékoztatót. Nem a legizgalmasabb dolog egy újságíró életében. Hiszen adott a téma, a helyszín, az időpont. Vagyis alapesetben mindezek adottak. Nem épp a legnagyobb kihívás elmenni egyre. A sajtájok akkor jók, amikor az ember kissé fáradt, dekoncentrált, és akár végig is sziesztázhatja az egészet. Jó, ha éppen tévés kollégáról van szó, akkor egy kis éberség kell, hogy az operatőr mikor menjen vágóképezni - azaz azt lefilmezni ahol és ahogy a sajtáj kinéz, résztvevőket, stb. Szóval a sajtáj alapjáraton nem maga a körmömlerágom izgalom.

De az is lehet. Ha például adott témában sehogy se lehet egy párttal/szervezettel/céggel zöldágra vergődni, egy istenért nem adnak interjúidőpontot (hát persze, hogy azért mert nekik kínosabb a téma....). Ilyenkor marad a sajtáj. Persze akkor a többiek hallják, milyen exkluzív témán dolgozik az ember, de sebaj. Ha nem az adott témáról akarunk kérdezni, mindig ott van az emberben egy kellemes kis felkiáltójel. A meg kell kérdeznem. Mikor fejezi már végre be? Mi van, ha eltrappol, nem lehet kérdéseket föltenni? Vagy csak a sajtáj témájáról engednek kérdezni?

Merthogy Magyarországon nem úgy van az, hogy bármiről lehet kérdezni az éppen sajtó elé állt személyt. Nem, kérem! Szinte sértésnek veszik, ha másról próbál faggatózni az ember. "Ez nem képezi a sajtótájékoztató tárgyát" vagy "Kérem csak a témával kapcsolatban kérdezzenek" a leggyakoribb válasz. A hozzánk látogató brit, amerikai vagy német újságírókollégák elhűlnek ettől. Hogy mi az, hogy nem ad választ, sőt, kioktat? Hiszen neki felelnie kellene a feltett kérdésre. Azt meg végképp nem értik, ha valakinek a főnöke kap egy telefont, hogy a kedves kolléga nagyon vehemensen kérdezett... Szóval, bár nem szeretjük, beletörődünk abba, hogy nem válaszolnak a kérdésünkre, esetleg kioktatást is kapunk. Végtére is az is jól mutat az anyagban, ha idézzük: XY kérdésünkre nem akart válaszolni, mindössze annyit közölt, hogy az  nem tartozik a sajtótájékoztató témájához. Szerintem ez kínos. Mármint neki. Ettől még egy nesze semmi fogdmegjól válasszal is jobban kijöhet. Vagy ha azt mondja netán: utána kell néznem, sajtáj után beszéljünk.

Csakhát, ugye, nem ártana megtanulni, hogyan lehet a sajtóval együttműködni. Nem, nem KEZELNI, hanem együttműködni.

A sajtájon az akar beszélni, aki azt meghirdette. El akar valamit mondani, amire -szerinte- a közvélemény kíváncsi lehet. Elvileg információt ad - persze sokszor, ha jól megnézzük a dolgokat vagy semmi újat nem hallottunk, vagy teljesen érdektelen dolgokat akartak rém fontosnak eladni. Ez a mi felelősségünk, hogy ebből mit hozunk ki. Például úgy, hogy rákérdezünk dolgokra. Nem szabad készpénznek venni mindent, amit nekünk ott, a pulpitusról elmondanak. Ideális esetben van időnk felkészülni a témából. Ó, nem kell nagy dolgokra gondolni, csak legalább 3-4 régebbi cikk, összefoglaló, tudósítás elolvasása/megnézése/meghallgatása. Vagy kollégánktól is gyűjthetünk infót, aki a témával régebb óta, mélyebben foglalkozik. A kérdéseket nem mindig szeretik. Sőt: gyakran utálják is (még akkor is, ha adott témában tesszük őket föl). A felkészült ember a kínos, bíráló vagy kritikus kérdésekre is flott választ képes adni. ÉS igen, néha nekik is nagyon nehéz, hogy ne veszítsék el a fejüket a szurka-piszka kérdéstől. De nálunk, tapasztalatom szerint, olykor a puszta tények említését is rossz néven veszik, ha az ellenkezik az elmondottakkal.

A "legjobb" az az esemény, amelyet sajtájnak hirdetnek meg, ám kérdezni, no azt nem lehet! Hogy is képzeli a kedves médiamunkás? Legyen boldog a kinyilatkoztatással. Hiszen a sajtáj lényege a párbeszéd, a kérdezz - felelek, hogy tisztázni lehessen a félreérthető dolgokat, a részletekről többet megtudni. Így azok a tájékoztatók is rosszul szoktak elsülni, amikor a úgy állnak nyilvánosság elé, hogy nincs kiérlelve a terv, hogy majd később jönnek a részletek, meg most scak a keret van meg, a kollégák dolgoznak még rajta. Így teljesen hitelét veszti az egész. PR-fogásnak sem túl szerencsés. Vagy az sem jó, ha oylan valakit állítanak ki, akinek gőze sincs a dolgokról. Mint biofelolvasógép eldarálja amit rábíztak, de semmi többet. Ezt is kerülni kéne. De nagy a verseny, ha az egyik csinál/mond valamit, akkor a másiknak is kell. Mindegy mit, valamit, valahogy.

Aztán vannak olyan apróságok, hogy hogyan, hol, mikor lehet jól megszervezni egy sajtájt. Mert az újságíró kényes jószág. És az apróságok, amelyekre sokan nem is gondolnak, nagyban befolyásolhatják a dolgok menetét.

De erről majd a következő posztban!

Amikor a sajtót meghívják nemtudósítani

Az érlelődő gondolatból ma valóság lett. Gondolkodtam már egy ideje, hogy írok az újságírásról. A munkánkról. Hogy mi az amit élvezni lehet benne és mi az, amitől a legtöbb kollégának égnek áll a haja. A pontot az i-re egy konferencia tette ma föl. Mert hát olykor ilyenre is el kell mennünk, tudósítani kell róla. 

A dolog teljesen sablonosan indult. Meghívó, megjelölve a témát, a helyszínt, dátumot, időpontot. Nagy izgalmakra nem is számítottam. Főleg "az archívumba jó lesz" típusú esemény volt a Corvinus egyetemen. Ahol előtte persze regisztrálni is kellett. A könnyed unalom azonban nem sokáig tartott. A konferencia levezetője meglátva a mikrofonomat közölte, hogy itt semmiféle hang- és/vagy képrögzítés nem történhet. Az érv, miszerint ők hívták ide a sajtót, ergo talán mégsem kellene a munkánkat ellehetetleníteni, nem hatotta meg. Értetlenül álltam, a hozzám irányított munkatárssal sem jutottam sokkal előbbre. Vállát vonogatta, hogy erre ők nem is gondoltak, hogy itt bárki is hangot és/vagy képet is rögzítene.

Talán ideje lenne egy jó médiatréninget szervezni nekik. Bár szerintem az mindenkinek világos, ha meghívja a sajtót, és el is mennek a kollégák, akkor azt nem azért teszik, hogy csendesen végigüljék, elmélkedjenek a hallottakon, hanem, hogy dolgozzanak, dolgozzunk. Szerintem még mindig nem értik, miért nem értettem meg: a konferencián nem készülhet hangfelvétel. Hiába ők hívtak.