Annyira kínos, hogy sunnyogni kell? Senki nem tud semmit az átadásról

Ez az egész megszállási emlékmű körüli mizéria nagyon úgy néz ki, hogy az púp a kormány hátán. Legalábbis a jelek, szerintem, mindenképp erre mutatnak. Máskülönben miért az éj leple alatt, titokban szállították a Szabadság térre a még hiányzó darabokat? Ha ez egy vállalható, konszenzuson alapuló alkotás, akkor arra sajtót szerveznek, még, ha nem is magáról a felavatási ünnepségről van szó. Hiszen fontos esemény az, hogy a helyükre kerülnek egy emlékmű elemei. Ez egy olyan dolog, amelyen a politikusok villogni, meg nyilatkozni, meg fotózkodni szeretnek. Mármint, ha vállalható dologról van szó. Mert a mostani hozzáállásból ítélve a kiötlőknek sem igazán vállalható dolog.

Az emlékmű május 27-i állapotában

Különben miért  hagytak ki egy ilyen zaftos PR-lehetőséget, ahol pózolni lehet a kamerák, fotósok, újságírók előtt például a nehéz elemek beemelésénél segédkezve, akár mondjuk az emelő karjaival babrálni, vagy leemelni a rögzítőköteleket, miegymás. Mindezt annak fényében, hogy hamarosan még nagyob csinnadratta lesz, amikor átadják. Ahol majd lehet szalagot vágni és egymás hátát lapogatni a jól végzett munka örömére. Pár hónap, és itt az önkormányzati választás, egy ilyen elem-helyrerakást normál esetben senki ki nem hagyna, a kerületi vezetés biztos ott topogott volna talpig elegánsba öltözve, ha a dologból pozitívan jöhetnek ki. A Várkertbazárt is hogy átadták, pedig még csak kész sem volt. Igaz, majd az önkormányzati választás előtt megint átadják. Vagy, emlékszem, amikor a Mátyás templom harangjait vitték felújítani, majd hozták vissza, olyan médiaeseményt rittyentettek belőle, hogy csak nu! Nem csak az egyház, de a kerület prominensei is ott feszítettek. Bizony, megújult a Mátyás templom hangja, akkor azon ott kell lenni, szép, nemes esemény. És aztán a helyére emelés után jöhetett volna az igazán nagy truváj, az emlékmű felavatása, beszédekkel, dísz- és VIP-vendégekkel. Újabb remek lehetőség a politikusoknak arra, hogy megmutatkozzanak a választóik előtt.

Budapest és az ország ma arra ébredt, hogy Gábriel meg a sas landolt a Szabadság téren. Éjjel. Suttyomban, sunyin. Ha ennyire kínos, talán hagyni kellett volna az egészet, nem pedig erőltetni. Ha az emlékmű oly kedves a hatalomnak, miért nem lett sajtóesemény belőle? Az atlatszo.hu volt az egyetlen, aki kamerával ott volt és megörökítette a nagy eseményt. Még, ha valamiért csak éjjel lehetett volna az egészet intézni, akkor is a tévék, fotósok, tudósítók kimentek volna. A hétvégén, éjjel is dolgozó politikusok meg feszíthettek volna védősisakban a kamerák és vakuk kereszttüzében. Ehhez képest kordonerdőt vontak a térre, erős rendőri biztosítás mellett emelték a helyére az emlékmű hiányzó darabjait. Az, hogy senkinek sem szóltak, azt jelenti: a lehető legkisebb nyilvánosságot akarják. De mégis hogy? A tér szélén ott meredezik egy több méter magas társadalmi feszültség... Mi lesz a szoborral, ha elbontják a kordonokat? Ha elbontják.... Az agyonhallgatás most nem működhet.

Azon már csak keserűen mosolyogtam, hogy amikor megpróbáltam a sajtósoktól megtudni, mikor várható az emlékmű átadása, annyit tudtak mondani: nem tudják, nincs információjuk. Úgy nekiindulni egy ekkora, és ilyen megosztó projektnek, hogy nincs kész kommunikációs stratégia, az érthetetlen. Az agyonhallgatást nem nevezhető stratégiának. És rém szánalmas is, arról nem is beszélve, hogy hiteltelenné és nevetségessé teszi az egészet. Mi várható azok után, hogy még egy emlékmű felavatásáról sem tud senki semmit - legalábbis hivatalosan? Május végén sem tudott senki semmit, ahogy azt meg is írtam.

Ha már belevágtak az egészbe, és így, "csakazért-is-az-lesz-amit-mondok"-módon vágtak bele, és már az elején kiderült, hogy nem lesz felhőtlen a fogadtatás, nos, akkor legalább próbálnák meg a lehető legjobbat kihozni az egészből. Az pedig az, hogy valaki kiáll, és elmondja mit, miért, ki, mennyiért, hogyan csinált és válaszol is a sajtó kérdéseire. A kínos kérdésekre is. Sunnyogással nem lehet dolgokat valóban megoldani. Amikor megszületett erről a döntés, ezzel tisztában kellett lenniük.

Szájkosár

Az, hogy az Orbán Viktor vezette kormány nem szereti a kérdéseket, már az előző ciklus elején kiderült. Hát, ha még kellemetlenek is azok, na azt végképp nem csípik. A kritikát, bírálatot személyes sértésnek, támadásnak veszik. Ha pedig a sajtó beszámol valamiről, és nem az ő, a kormányszájíze szerint tálalják a dolgokat, akkor máris jönnek a vádak. Pedig a sajtónak pont az a feladata, hogy tükröt tartson az elitnek, ha az valamiért éppen nem akarná észrevenni a hibákat. Persze az is egy megoldás, hogy a tükröt összetöröm, lefestem, kidobom, de a valóságon ez akkor sem változtat. Van is az a jó kis mese, a császár új ruhája....

Fotó: hunde-maulkorb-store.de

Nagyon úgy tűnik, hogy a kormány az összes jelentős magyar médiavállalatot meg akarja kaparintani. Nemrég pont Orbán beszélt erről, hogy a sajtó legyen magyar tulajdonban. Ez gondolom nála azt jelentené, hogy kormánypropagandát gondolkodás nélkül átvevő, szajkózó orgánumokat szeretne. De nagyon. Aztán ez persze nem mindig jön teljesen össze. Van, hogy a másoknál működő anyagi szájkosár nem elég nagy minden szereplőre, vagy hatástalan. Hát, akkor odacsapnak. Mondjuk reklámadóval. Évközben, úgy kalkulálva, hogy az a kritikus hangvételű híradót sugárzó csatornának fájjon. Nem fair, nagyon nem elegáns, és a vak is látja: szájkosárról van itt szó.

Mivel a kiszemelt csatorna úgy tűnik, fölvette a kesztyűt, jöhet az újabb riogatás, fenyegetés: a NAV. Rossz szájíze van ennek az egésznek. A sajtó megregulázása. Eleve agybajnak tartom, ha egy kormány, a hatalom meg akarja mondani, mit kell gondolni és mondani a dolgokról. Nem mellesleg, néhány évtizeden át pont ez volt a legnagyobb bajunk, hogy központilag mondták meg, mit kell gondolni. Legfeljebb a sorok között lehetett, kellett olvasni. Mintha most ez settenkedne valahogy vissza, hogy nem lehet leírni a valóságot, még a leghétköznapibbat sem, mert ha az a hatalomnak nem tetszik, komoly következményei lesznek.

Központi hírügynökség már van. Mindenki használja, nincs alternatívája. Aztán akinél van rá kapacitás/forrás, megpróbálhatja kiegészíteni, ellenőrizni mi és hogyan van valójában, vagy a propagandát más hangsúlyokkal elmondani.

A kritikát nem könnyű elviselni. De a bírálatokat nem meghallgatni, csak lesöpörni az asztalról, teljes mértékben őrültség. Azzal takarózni, hogy erre kaptak kétharmados felhatalmazást...Ezt már, ugye, ők sem hiszik el?

A '90-es években, az embargó sújtotta, Slobodan Milošević vezette Jugoszláviában nem sok jóra számíthatott a kicsit is kritikus sajtó. A '99-es NATO bombázáskor elsőként a külföldi tudósítókat utasították ki az országból. De előtte, amíg még dörögtek a fegyverek Horvátországban és Boszniában, sem volt ildomos a hatalmat bírálni. Nem is igazán lehetett. Az internet sehol sem volt még (mennyivel másként alakulhattak volna a dolgok, ha már akkor van...). Alig volt egy-két szerkesztőség, amelyik ellenvéleményt fogalmazott meg. A belgrádi B92 ilyen volt, de ők csak a fővárosban voltak elérhetők. Magyar nyelven a Napló jelent meg, és a Magyar Szó. A Vreme is közölt kritikus írásokat. Mivel embargó volt, sok mindent nem lehetett kapni, hiánycikk volt, csak a feketepiacon lehetett beszerezni. Egy idő után papírból is egyre kevesebb lett. Nem meglepő módon, valahogy mindig pont akkor fogytak el a készletek, amikor a kritikus lapoknak kellett volna szállítani. 

Távirányítónál nincs demokratikusabb dolog - kertévék mellé minőségi köztévé kell

A kormány alaposan belecsapott a lecsóba a reklámadóval. Már a látszatát sem akarja kerülni, hogy az RTL ellen veti ki. Persze közben olykor-olykor elhangzanak (ál)indokok. A kedvencem az, hogy a kereskedelmi média mennyire káros... De miért is lenne az? A kertévék feladata, hogy szórakoztatnak. Széles rétegnek kínál nézni valót, azt adnak, amit a legtöbben akarnak. Hiszen a hirdetők fizetik a műsorokat, a hirdetők meg egyszerre a lehető legtöbb emberhez akarnak eljutni. Folyamatosan figyelik, mi az, ami a közönségnek bejön, mi az, ami nem. Seperc alatt lekerül egy olyan műsor, amelyet nem néznek elegen.

A távirányítónál nincs demokratikusabb eszköz. A bírálók úgy beszélnek a kertévékről, mintha azokat KÖTELEZŐ lenne nézni. Egyáltalán nem az. Ott a választás lehetősége: átkapcsolni, keresni valami mást, ami érdekel. Sőt, tovább megyek: tévézni sem kötelező. Ha nem tetszik a műsor,tévé kikapcsol, és lehet színházba menni, olvasni, társasozni, baráti összeröffenést rendezni, rádiózni, stb. Hála a digitális televíziózásnak, már az on-demand műsorok is sok helyen elérhetők.

Azt is mondják a bírálók, hogy mennyi mocskot zúdít az ember nyakába. De kinek mi a mocsok? Ami nekem nem tetszik, az másnak még tetszhet. Tömegműsorokról beszélünk - tömegek nézik, valamiért. És nem azért, mert nincs más. Aki ezt mondja, az hazudik. Vagy hülye. Vagy mindkettő. Amint hatalmas érdeklődés lesz a Bolsoj Balett előadásai iránt, a kertévéken is az megy majd főműsoridőben. És akkor a krimik szerelmesei panaszkodhatnak, hogy megint valami szar megy a tévében. Mert nekik a Hattyúk tava nem übereli a Castle-t. Szóba került a Mónika Show is - évek óta vége a műsornak. De mély nyomot hagyott, az biztos. Fikázni persze könnyű. Pedig, ha belegondolunk, a Mónika Showban fontos témákról beszélgettek, amelyek sok embert érintenek: szerelem, szex, konfliktusok, párkapcsolati nehézségek, gyász, stb. A megvalósításról lehet vitatkozni persze, mennyire volt jó/rossz. De akkor is meg kell jegyezni: olyan témák kerültek szóba, amelyeket sokan nem tudtak kivel megbeszélni, a show megoldást kínált nekik. És nem, nem akadémikusoknak készült, ezt sem szabad elfelejteni.  

A  kereskedelmi tévéknek más szerepük van, mint a közszolgálati televíziónak. Nyugaton is hasonló/ugyanaz megy az ottani kertévékben, mint nálunk. Mégse visítoznak a kormányok. A nagy különbség, hogy ott vannak jó, nézhető, minőségi közszolgálati médiumok is a kertévék mellé. Nagy is a verseny köztük, pl. Németországban. Az ARD, ZDF meghatározó szereplői a német médiapiacnak. De nem is kormányszócsőként, álszemérmes, vallási mázzal leöntött műsorpolitikával dolgoznak, mint idehaza (egy szekuláris országban!). A magyar köztévé propaganda tévé. Nézhetetlen, elfogult közéleti műsornak álcázott propagandaadások készülnek, rengeteg közpénzből. Ez a valóban káros. És szomorú.

Tragikomikusnak és nevetségesnek tartom, ahogy a kormány egy kereskedelmi adót úgy akar elhallgattatni, hogy mondvacsinált ürüggyel, új adót vet ki. Gondosan úgy alakítva a dolgokat, hogy a "jófiúk" (azaz a kormánybarát /seggnyaló/ médiumok) kevésbé vagy egyáltalán ne szenvedjenek kárt az új sarctól. Egy normális országban ez senkinek eszébe sem jutna, hogy a piacot így befolyásolja. Vagy, ha igen, akkor orvost hívnának hozzá. Vagy nem választanák újra.

Ez a fránya emlékmű.... - legalább annyit tudni, hogy senkihez sem tartozik

A Szabadság téren épülő emlékmű hónapok óta borzolja a kedélyeket. Áprilisban nem sikerült kormányzati megszólalót találnom (erről itt írtam), jóllehet, az V. kerület is a miniszterelnökséghez irányított. Ahol kioktatást és szerkesztési tanácsokat kéretlenül is kaptam, de riportalanyt nem. A helyzet azóta sem változott. Ezúttal a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók szervezete (HIPA) próbált egy találkozót összehozni. Valakivel, aki illetékes, valakivel, aki elmondja, megmagyarázza a kormányzati szándékot, álláspontot. Egyszerre, egy helyen sok újságíró, néhány követségi ember: ideális helyzet ahhoz, hogy valaki a kormánytól ezt megtegye. Mivel folyamatosan olyasmikkel vagdalózik a nemzetközi kommunikációért felelős helyettes államtitkár(ság), hogy a külföldi sajtó állandóan félremagyaráz, félretájékoztat, reménykedtem, hogy ezúttal él valaki a lehetőséggel, és tisztázza a kérdéseket, vagy a (kormány szerinti) félreértéseket.

Mécs Imre tagelaz emlékműnél áprilisban

Nem meglepő módon nem így lett. Az derült ki, hogy tulajdonképpen az emlékműnek, a projektnek nincs "kifejezett felelőse" - állt a HIPA-nak küldött levélben. És az is kiderült, hogy a kormánybiztos tartalmi kérdésekben "nem tud nyilatkozni." A szobrász azt mondta még korábban, hogy az átadásig ő nem beszél. Azért valljuk be, igencsak fura egy dolog, hogy egy rakat közpénzből épül valami a belvárosban, hónapok óta, de nincs "kifejezett felelőse", aki a sajtót felvilágosítaná. Azon kívül, hogy a Miniszterelnökséghez tartozik, mást nem is tudni. Ezúttal is a "nem mondunk semmit, hátha elfelejtik" taktikát igyekeznek alkalmazni. Ha már megszületett a döntés, hogy ez a valami állni fog, ott és úgy, legalább arra is vegyék a fáradtságot, hogy a fölmerülő kérdések megválaszolására biztosítanak valakit. A látszat kedvéért, aki, ha nem mást, az előre leírt két mondatot ismételgeti.

Elvileg a hétvégéig kell, hogy átadják az emlékműt. Ma puhatolóztam, hogy mégis mikor. Nem tudni -jött a válasz. Csak az a biztos, hogy az előírások szerint május 31-ig kell landolnia Gábriel arkangyalnak és a birodalmi sasnak a téren. 

Emlékmű - a kormányoldal álláspontját nem sikerült megismerni, de szerkesztési tanácsokat azért kaptunk

Nem könnyű zöldágra vergődni a Miniszterelnökség Nemzetközi Kommunikációs Irodájával. Ők azok, akik a külföldi sajtóval kapcsolatos dolgokat intézik, ha valamelyik minisztériumtól egy külföldi tudósító interjút szeretne, hozzájuk kell fordulni. A héten az ARD egyik tévés munkatársával forgattam, a Szabadság téri emlékműről. Az előkészítésnél külön kérés volt, hogy a kormányzattól is legyen megszólaló, végtére is ők rendelték meg a sok vihart kavart szobrot. Mondják már el, miért pont így, miért pont ott, miért konzultáció nélkül.

Az épülő emlékműnél - Mécs Imre graffitizik 

Ez az az iroda, amely előszeretettel ostorozza a nemzetközi sajtót, amiért, szerinte, elfogultan, nem kiegyensúlyozottan, stb. tudósít Magyarországról (ilyesmiről korábban itt már írtam).

Annak rendje és módja szerint, még a múlt héten e-mailt írtam a kéréssel a Miniszterelnökségnek, témamegjelöléssel. Türelmet kértek. Négy nappal később ismételten e-mailben érdeklődtem a dolgok állásáról: kivel, hol, mikor. Akkor azt a választ kaptam: jövő héten térjünk vissza rá.

Húsvét után, kedden mielőtt a német kolléga megérkezett volna, érdeklődtem újra a Miniszterelnökségen: ki lesz az, aki elmondja nekünk a kormány álláspontját. Erre jött egy válasz e-mail. A helyettes államtitkártól személyesen. Régóta ismerjük egymást, ezért is lepett meg a számonkérő vehemenciája. A bécsi regionális központban lévő tévés és rádiós kollégám munkáját becsmérelte. Furcsának találta, hogy a múlt héten az ARD már forgatott az emlékműről, miért forgat megint? Nem tud egymásról a két produkció? És egyáltalán: indokolt-e a témáról egy héten belül két anyagot is készíteni? (Jut eszembe: napi három anyag a magyar közmédiában a rezsicsökkentésről indokolt?) Számonkérés is jött, hogy az ellenzék belső csörtéiről, vagy a Simon -Welsz - ügyről ugyan miért nem készülnek tudósítások? Például azért, jegyzem meg magamban, mert a német adásokat a német szerkesztők, a német közönség számára fontos szempontból szerkesztik. Arrafelé más témákra érzékenyek, máshol vannak a hangsúlyok. Ami Budapesten rém fontosnak tűnik, az Európa másik felén még mínuszos hírnek sem mindig elég. 

Amúgy a két ARD-s tévés anyag két teljesen más műsorba készül, illetve készült. A múlt heti tudósítás nem csak az emlékműről szólt. Amit most forgattunk, az csak arról. Vasárnap lesz adásban.

Ja, és hiába válaszoltam az e-mailre, semmi reakció nem jött. Nem tudtunk a kormánytól senkivel beszélni az emlékműről. Pedig a V. kerületi polgármesteri hivataltól is oda irányítottak, hogy az ügyben a Miniszterelnökség az illetékes. 

Már várom, hogy megint azt olvashassam valahol: egyoldalú volt a tájékoztatás az emlékműről. De az már nem fog ott szerepelni, hogy ők nem éltek a lehetőséggel, ők nem biztosítottak megszólalót, noha azt többször is kértük. 

Metróátadás: csak a kiválasztottaknak

Hosszú csúszás, és tetemes költségkeret túllépés után átadják a négyes metrót holnap. Alig több, mint egy héttel a választások előtt nem csoda, hogyha a kormányfő is ott akar lenni a szalagátvágásnál. Az sem csoda, hogy az újságíró ilyenkor ott akar lenni az eseményen. Ez a dolga. Beszámolni, elmondani, felidézni, megszólaltatni.... Nos, a városházán ezt másként gondolják. Arra számítottam, hogy nagy esemény lesz az átadás, csinnadratta, rengeteg újságíróval, fotóssal, operatőrrel. Nem így lesz. Legalábbis ami az újságírótömeget illeti.

A külföldi tudósítók szervezeténél (HIPA) panaszkodott az egyik kolléga, hogy hiába szerette volna akkreditáltatni magát az eseményre, a városháza sajtója ezt elutasította. Nosza, hívtam őket én is. Egy kedves hölgytől tudtam meg, hogy az akkreditáció tegnap, azaz szerdán lezárult. Kissé meghökkentem, mert erről nem hallottam.Így rá is kérdeztem: hol hirdették meg az akkreditációt, honnan lehetett erről tudni? Nem hirdették meg, hanem bizonyos sajtóorgánumokat meghívtak az eseményre - jött a meglepő válasz. A városházán kiválogatták, ki mehet és ki nem. Azt nem tudom, hogy ez mi alapján történt, milyen szempontoknak kellett megfelelni. Azt is elmondták asajtóosztályon, hogy kicsi a hely, és a biztonsági okok miatt (bármi legyen is az) vehet részt csak korlátozott számú újságíró. Állítólag külföldi kollégákat is meghívtak, "de csak nagyon keveset."

Megnyugtatásul közölte még velem a nő, hogy dél körül fenn lesz a honlapon a szabadon felhasználható képanyag és szöveg. Nem tudom, hogy ez mennyire vigasztalja majd a le- és kimaradt kollégákat. Persze nagy izgalmakra nem lehet számítani. De ez is egy alkalom, egy, a kampányban elhangzó kormányfői beszéd.

Akárhogy is nézzük: a metró egy fontos beruházás. Rengetegbe került, sok volt körülötte a vita. És akkor az egészet úgy átadni, hogy a sajtó ne nagyon férjen oda...hát, igen csak furcsa. A Kelenföldi végállomáson biztos lehetett volna olyan helyet, megoldást találni, ahol sokkal többen elférnek. Kivetítő? Hangosítás? Legalább az illúzió, hogy az ember a helyszínen van, meglenne. Mert gondolom kérdezni ezúttal sem lehet majd. Már aki egyáltalán bebocsátást nyerhetett.

Elkúrták - nem kicsit, nagyon. Egy szerkesztőségben sincs atlasz? Vagy google maps?

Egész délután attól hangos a magyar sajtó, hogy letartóztatták (UPDATE: jogos észrevétel, hibáztam: CSAK őrizetbe vették) Simon Gábort. Részletek is azonnal kiderültek, a többi között például az, hogy a volt szocialista politikusnak volt egy hamis útlevele. Az okmány, a híradások szerint, egy dél - afrikai állam papírjai. Majd mindenki Bissau Guineáról beszél/ír. Ami gáz.

Forrás: http://afrika.terkepek.net/terkep.html

Senkinek nem tűnt föl, hogy valami nem stimmel? Ha az útlevél Afrika egyik déli országáé, akkor az nem lehet Bissau Guinea, ha meg tényleg Bissau Guinea, akkor az meg nagyon nem Afrika déli része. Senki nem néz térképet, mielőtt leír, elmond valamit? Legalább a wikipédiát meg lehetne nézni, ahol a második sorban kiderül, ez egy NYUGAT -AFRIKAI ország.

Elszomorító ez az igénytelenség. Persze lehet rá legyinteni, hogy nem mindegy? Ott van valahol a kontinensen. Meg, hogy nem is ez az ügy lényege, meg, hogy lényegtelen, az eset szempontjából mellékes körülményekkel nem kell már szőrszálhasogatóan precízkedni.

Nekem a hiteles tájékoztatáshoz az apró részletek is hozzátartoznak. Hány szerkesztőn ment át így ez a szöveg...Ez is félelmetes. Persze, nem várható el, hogy mindenki tudja fejből a Föld országainak pontos elhelyezkedését, de egy kattintást azért érdemes ilyesmire is pazarolni. Mekkorákat röhögtünk azon az amerikai szőkeségen, aki életében nem hallott Magyarországról (Hungary), ámde pulyka nevű államról (Turkey - pulyka, és egyben Törökország angol neve) igen.

Hibázni persze nem bűn. De jó lenne kijavítani. A copy - paste, ebből is látszik, mennyire nem jó.