A háttérbeszélgetések nagy előnye, hogy ott mindenki szabadabban beszél. Persze itt sem érdemes olyat mondani, amit aztán nem szívesen látnánk vissza nyomtatásban. Egy német delegációval ebéd közben diskurálhattunk. Európáról, az ukrán válságról, ők pedig kíváncsiak voltak a magyar médiahelyzetre. Már amennyire szóhoz jutottak tőlünk.
Két kanál csirkepaprikás között egy érdekes kérdést tett föl egy az egyikük, ha már a magyar média helyzete, a reklámadó szóba került az asztalnál. Az nem fért a fejébe, és a kollégáiéba sem, hogy ilyet, mint a reklámadó, hogyan lehet ilyen könnyen lenyomni a magyar szerkesztőségek torkán? Merthogy Németországban, ahol a sajtó a negyedik hatalmi ág, hatalmas felzúdulás fogadná ezt. Mondtuk ugyan, hogy az itt is volt, meg tiltakozás, elsötétült képernyők...No, de miért nem fognak össze ellene? - jött a következő, logikus kérdés. Merthogy Németországban, ha ilyen, vagy ehhez hasonló támadás éri a sajtót, vagy a sajtópaletta bármelyik tagját a hatalom meg akarja regulázni, mert neki nem tetsző dolgokat merészel írni, akkor a szerkesztőségek egyemberként állnak ki, és verik vissza a támadást. Nem számít, ki melyik oldallal szimpatizál, ha bajba kerül a szerkesztőségi függetlenség. Igen, ott még számít a szakma. És a szerkesztőségek sincsenek ennyire a politika zsebében.
Ügyesen ki van idehaza találva a rendszer: mindenki függ valakitől - anyagilag. Mindenki tisztában van vele mit és hogyan írhat le, hogyan mutathat be. És tisztában van mindenki azzal, hogyha másként tesz, akkor annak következményei lesznek. Nem jön a hirdető. Meg a másik sem. És aztán le lehet húzni a rolót. Ezt a kialakult rendszert el lehet mondani egy németnek, de nem fogja megérteni. Mert számára evidencia, hogy a sajtót nem jó így kötőféken tartani, és számára az lenne a normális, hogy ilyen esetben összefognak a szerkesztőségek.
Mert valóban, egységben az erő. Ha minden szereplő közösen lép föl, akkor el lehet érni eredményeket. De a hazai sajtó szétforgácsolt az érdekek mentén (is): az oszd meg és uralkodj elve érvényesül, és a legegyszerűbb dolgokban sem képesek egységesen fellépni a szerkesztőségek. Pedig mindenkinek ez lenne az érdeke. Csak épp hosszútávon – ezzel pedig errefelé nem szokás számolni.
Két kanál csirkepaprikás között egy érdekes kérdést tett föl egy az egyikük, ha már a magyar média helyzete, a reklámadó szóba került az asztalnál. Az nem fért a fejébe, és a kollégáiéba sem, hogy ilyet, mint a reklámadó, hogyan lehet ilyen könnyen lenyomni a magyar szerkesztőségek torkán? Merthogy Németországban, ahol a sajtó a negyedik hatalmi ág, hatalmas felzúdulás fogadná ezt. Mondtuk ugyan, hogy az itt is volt, meg tiltakozás, elsötétült képernyők...No, de miért nem fognak össze ellene? - jött a következő, logikus kérdés. Merthogy Németországban, ha ilyen, vagy ehhez hasonló támadás éri a sajtót, vagy a sajtópaletta bármelyik tagját a hatalom meg akarja regulázni, mert neki nem tetsző dolgokat merészel írni, akkor a szerkesztőségek egyemberként állnak ki, és verik vissza a támadást. Nem számít, ki melyik oldallal szimpatizál, ha bajba kerül a szerkesztőségi függetlenség. Igen, ott még számít a szakma. És a szerkesztőségek sincsenek ennyire a politika zsebében.
 |
| A júniusi reklámadó-ellenes tiltakozás |
Ügyesen ki van idehaza találva a rendszer: mindenki függ valakitől - anyagilag. Mindenki tisztában van vele mit és hogyan írhat le, hogyan mutathat be. És tisztában van mindenki azzal, hogyha másként tesz, akkor annak következményei lesznek. Nem jön a hirdető. Meg a másik sem. És aztán le lehet húzni a rolót. Ezt a kialakult rendszert el lehet mondani egy németnek, de nem fogja megérteni. Mert számára evidencia, hogy a sajtót nem jó így kötőféken tartani, és számára az lenne a normális, hogy ilyen esetben összefognak a szerkesztőségek.
Mert valóban, egységben az erő. Ha minden szereplő közösen lép föl, akkor el lehet érni eredményeket. De a hazai sajtó szétforgácsolt az érdekek mentén (is): az oszd meg és uralkodj elve érvényesül, és a legegyszerűbb dolgokban sem képesek egységesen fellépni a szerkesztőségek. Pedig mindenkinek ez lenne az érdeke. Csak épp hosszútávon – ezzel pedig errefelé nem szokás számolni.
