A Maslow-piramis - avagy miért szavaznak a nincstelenek az őket szegénységben tartókra?

Több facebook bejegyzést is olvastam az április 3-i választásokról, amelyben szavazatszámlálók osztották meg tapasztalataikat. Volt aki lepukkant külvárosban, más isten háta mögötti faluban, és volt aki egykor szebb napokat látott településen volt. Arról számoltak be, hogy a voksolás alatt szóba kerültek a nehézségek, a nincstelenség, a kilátástalanság, az alacsony nyugdíj, hogy nincs már bolt a faluban, hogy jóformán csak közmunka van, ha egyáltalán van... És, hogy aztán a szavazatszámláláskor toronymagasan a Fidesz kapta a legtöbb voksot. A posztolók nem értették, hogy lehet az, hogy ennyire rossz, kilátástalan helyzetben élők mégis azt az erőt választják, amelyik az elmúlt 12 évben semmit, vagy alig változtatott a körülményeiken, vagy netán még rontott is azokon. 

Maslow-piramis.
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-piramis

A kampányról itt írtam bővebben, hogy amíg a Fidesz dehumanizálta és a zsigeri félelemre épített, egyszerű, közérthető, pénztárcát érintő szlogenekkel operált, addig az ellenzéknek nem volt ilyen frappáns, jól csengő üzenete. 

Szóval akkor miért van az, hogy a szegény, rossz körülmények között élők mégsem a változásra, hanem az eddigiek folytatására szavaznak? Úgy tűnik a Fidesznél valaki nem csak szociálpszichológia könyvet olvasott, hanem ismeri a Maslow-piramist is. Abraham Maslow amerikai pszichológus volt, és az emberi szükségletek elméletét dolgozta ki. Vizualizálva formája piramis formát adott neki: alul, a legszélesebb sávban a fiziológiai szükségletek vannak (légzés, anyagcsere, evés, ivás, szex). Ezt követi a biztonság (fizikai, anyagi, stb.), majd jönnek a szociális szükségletek (barátság, szeretet, valahova tartozás), ezután jön az önbecsülés (presztízs, pozíció) és az építmény legtetején az önmegvalósítás (kreativitás, fejlődés). Maslow szerint amíg egy-egy piramisszint nincs kielégítve, nem lehet továbblépni. Tehát akinek a fiziológiai szükségletei nincsenek biztosítva, az azzal van elfoglalva, azért küzd, hogy ez sikerüljön neki, mintegy nincs ideje, ereje a magasabb rendű, azaz a következő lépcsőfokkal foglalkoznia. (Maslow elméletét bírálták, miszerint az embernek egyszerre többféle motiváció is hathat, meghogy túlzottan a nyugati kultúrára szabta az elméletét - de ez nem a poszt tárgya). 

Ha tisztában vagyunk a Maslow-piramissal, nem nehéz belőni, hogy egy elszegényedett, munkanélküliséggel sújtott vidéken mi az ami az embereket érdekli, motiválja: túlélni a napot, megszerezni a betevő falatot. A Fidesz azt lengette be a választási kampányban, ha nem a jelenlegi kormány folytatja, akkor mindenfélét elvesz az emberektől az ellenzék kormánya. A kampányban ráadásul démonizált, dehumanizált pártszövetség rémképével operált a kormányzópárt. És hiába mondta az ellenzék, hogy szó sincs ilyesmiről, nem hittek neki. Miért is kellett volna? A nincstelenség miatt, az alapvető létfenntartásért küzdő emberek tudata beszűkültebb, hiszen minden erejét leköti, az hogy biztosítsa a mindennapi élelmet, hogy valamivel be tudjon fűteni, valahonnan valami ruhát szerezzen. És ha valaki azzal jön neki, hogy a démonizált másik még azt a kicsit is elveheti, az bizony rémisztő. Akkor bizony minden erővel kapaszkodni kell a meglévő dolgokba, nem szabad engedni, hogy változás álljon be.  

Ellenzéket démonizáló plakát
kormánykritikus graffitivel 

No, de, vetik fel többen is, mi veszteni valója van, ha ennyire rossz neki, egy próbát megérne, hátha jobb lesz! Nos, ez nem ilyen egyszerű. Kívülről nézve nagyon rossz a helyzet. Ám aki ebben él hosszú évek óta, az megszokta, megtanulta, hogyan lehet megküzdeni a nehézséggel. Ismeri, mit jelent ez a lét. Megoldásai vannak, forgatókönyvei az élethelyzetekre. Míg a beígért esetleges jobbra nincs. Nem ismeri azt, nem tudja mi vár rá, nincs róla tapasztalata, nem próbálta. Az ismeretlen dolog pedig félelmetes, riasztó, mert nem tudja, hogyan lehet abban mozogni, hogyan lehetne ott a felmerülő problémákat kezelni. Ismeretlen ezért félelmetes terep. Ezzel szemben áll a már jól ismert életkörülmény. Még egy szép mondásunk is van erre: járt utat járatlanért el ne hagyj! Ráadásul nem is biztos, hogy sikerül az egész, amit ígérgetnek, hisz nincs rá 100 százalékos garancia. Csak egy ígéret, hogyha majd sokan ugyanúgy tesznek, mint ő, akkor esetleg, talán... És persze attól is tartania kell, hogyha mégis minden marad a régiben, kiderülhet: nem támogatta a fennálló rendszert, így akár még pórul is járhat. A biztos rosszal szemben a bizonytalan, esetleges jó nem elégséges alternatíva. 

A voksolás alatt volt bejelentés arról, hogy 10-30 ezer forintot vagy több adag disznóhúst kapott az, aki bizonyítottan a megfelelő helyre ikszelt. Régebben zsák krumplikról is szó volt szavazások idején. És sokan csodálkoztak, hogy ilyen kevésért valaki eladja a szavazatát. De képzeljük bele magunkat az érintett helyébe: segélyből vagy közmunkából tengődünk. A pénzből alig jut a számlákra, élelmiszerből is csak a legolcsóbbat lehet venni, hónap végén már kenyérre sem jut. Mivel nincs megfelelő képzettségünk, jobb munkahelyre nem is számíthatunk, vagy az olyan messze van, hogy oda el sem tudunk jutni - autóról, még egy rozzant rozsdatemetőről sem álmodhatunk, a busz meg naponta kétszer megy, ráadásul az is pénzbe kerül. Ha valaki ilyen helyzetben van, és odamennek hozzá, hogy tessék 10 ezer forint/5 kiló hús/ egy zsák krumpli, és mindezért csak annyi kell, hogy az X-et odateszed, nos, akkor miért csodálkozik ezen bárki is? Hiszen a szavazó évek, évtizedek óta tengődik, túlél. Ígértek fűt-fát, aztán semmi nem lett belőle. Viszont a voksért felajánlott  pénz/hús/krumpli megfogható, azonnal megkapja, azonnal élvezheti a gyümölcsét annak, hogy egy papírlapon odatett egy X-et. A létfenntartásért küzdő embert nem tudja érdekelni a demokrácia. Demokráciával nem lehet jóllakni, befűteni, ruhát/italt/cigit venni. A szabad sajtó eszméje szép és magasztos, de ha valaki nem olvas lapokat, nem izgatja, hogy a rádióban, tévében milyenek a hírek, nos, akkor nem fogja lázba hozni a kérdés. A kapott pénz/hús/krumpli viszont azonnali javulást eredményez a helyzetében. 

Fideszes békemenet 2022. március 15-én

Az sem véletlen, hogy a választások előtt valamit osztogatnak a politikusok. Vagy átadnak dolgokat, amelyektől a helyiek élete elvileg jobb lesz. Mert az ember már csak olyan, hogyha valakitől kap valamit, akkor azért hálát érez. Illik viszonozni. Hát akkor odahúzom az X-et, mit érdekel engem, ettől a jelölttől legalább kaptam valamit, ő legalább valamit tett, amitől nekem jobb. 

Az ellenzéknek nagy ellenszélben kellett (volna) megszólítania a szavazókat. A városokban valamelyest sikerült is nekik. Sőt: Budapesten taroltak.De amíg ennyire sok a szegény az országban, a kiszolgáltatott ember, az olyanok, akik helyzete kilátástalan, addig bizony azokon a vidékeken nem sokat érnek az olyan mondatok, hogy visszaállítjuk a jogállamiságot, a fékek- és ellensúlyok rendszerét, meghogy ismét szabad lesz a sajtó. Ezeken a helyeken a rezsicsökkentés, a csirkefarhát-árstop meg a voksért járó jutalom határozza meg  az X-ek helyét addig, amíg nincs az ellenzéknek valami kézzelfogható ötlete, alternatívája. Ez pedig, jelen állás szerint a Maslow-piramis legalsó szintjéhez kell, hogy kapcsolódjon. 

Narancs lett a paradicsom

Negyedik kétharmados kormányzását kezdheti meg Orbán Viktor. Pedig sok közvéleménykutatás szoros eredményt vetített előre, sőt, néha úgyis tűnt, hogy akár még ellenzéki győzelem is lehet a voksolás vége, annak ellenére, hogy a pálya, azaz a választási szabályok, erősen a Fidesznek lejt. Aztán mégsem így lett. Az eredmény pedig egyáltalán nem lett szoros. Kényelmes kétharmada van az eddig kormányzó Fidesz-KDNP-nek. Most persze megy a találgatás, hogy miért alakult ez így, miért kapott újra ennyi szavazatot Orbán. Márki-Zay Péter vasárnap este azt mondta: a propaganda nyerte meg a választást. Kétségtelen, hogy  mindenhonnan azonos üzenet ömlött a választókra, és aki nem tudatos médiafogyasztó abban könnyen teljesen más kép alakulhatott ki, mint a tájékozott emberekben. 

Szavazólapok

Szerintem mindössze annyi történt, hogy a Fidesznél valaki felütött egy szociálpszichológia könyvet. És átlapozott, kijegyzetelt néhány fejezetet. Majd az abban foglaltakat alkalmazta. Például Susan T. Fiske vaskos, Társas alapmotívumok című művét. Ebben benne van az is, hogy egy amúgy csendes, jóravaló ember, miért képes arra, hogy egy focimeccsen törjön-zúzzon. Aki átlapozza a könyvet, megtudhatja miért működik az oszd meg és uralkodj, hogy miért van az, hogy a vezetők "ők" és "mi"-re osztják az embereket. Ahogy a kampányban láthattuk, Orbán saját táboráról csak jót és szépet mondott- szakszóval ez a glorifikáció. Az ellenfelet pedig ellenséggé tette, gonoszként rajzolta le, dehumanizálta az ellenzéket. És ez az egyik legfontosabb (és legaljasabb) mozzanat. Akit dehumanizálnak, arra nem emberként tekintenek. Akire nem mint ember néznek, azt már meg lehet semmisíteni, sőt, meg kell semmisíteni, mert a vesztünket akarja, el akar taposni minket. Az ölés, megsemmisítés elítélendő dolog, de ha egy gonosz erő ellen lépek fel így, akkor az elfogadható, hiszen magunkat védem. Gondoljunk a második világháborúra, vagy a náci propagandára, amely mint élősködő, gonosz lényeket ábrázolta a zsidóságot. 

Orbán a kampányban ki sem ejtette kihívója, Márki-Zay Péter nevét. Tudatosan tette ezt, hiszen ha valakinek van neve, akkor már nem démon, nem elpusztítandó ellenség, hanem ember. Olyan mint mi. Akit lehet kedvelni vagy nem kedvelni, de elpusztítani nem. Beszédeiben mindig csak utalt rá. Az ellenzéki összefogásra is a "baloldal" jelzőt használta. Nem azt, hogy egységes ellenzék, vagy Egységben Magyarországért. 

A szociálpszichológia könyvből az is kiderül, hogyha van egy ellenség, amelyik a közösséget fenyegeti, akkor a közösség tagjai összezárnak, félreteszik a belső nézeteltéréseket, és a vezér mögé sorakoznak fel. Ezért van az, hogy hosszú évek óta újabb és újabb ellenségképpel operál a hatalom. A fenyegetettség érzése miatt az emberek hajlandóak több mindenről lemondani, mert biztonságot akarnak. Ez természetes emberi vonás. És ezt jó alaposan ki is használta a kormányzó erő. 

Orbán plakátja az orosz agresszióra utaló Z-vel

Az ukrajnai háború meglepetésként érte a kormányt. A legelején esetlenül kommunikáltak, de utána nagyon gyorsan ráéreztek, hogy mi kell a népnek, a szavazóknak. Béke és biztonság. Egy atomhatalom megtámadta a szomszédunkat - félelmetes kép. Mi másra vágyna az ember, mint békére és biztonságra. És Orbánék skrupulus nélkül elkezdték az ellenfél, vagyis inkább ellenség befeketítését. A dolgukat megkönnyítette, hogy Márki-Zay Péter gyakran szerencsétlenül fogalmazott, hosszú körmondatokban beszélt, amelyekből egy-egy részletet úgy lehetett kiragadni, hogy az a Fidesz narratíváját erősítse. A kormány megint a zsigeri félelmekre hatott. Ráadásul ügyesen sikerült elfedni azt, hogy néhány hete Orbán az Ukrajnát megtámadó Putyinnal mosolygott a képernyőn. Ez is egy zseniális húzás a Fidesztől: ha valamilyen számukra kellemetlen tény kerül elő, vagy esemény történik, akkor két dolgot tesznek- agyonhallgatják, majd gyorsan találnak valami nagyobbat, valami hangosabbat, ami eltereli a figyelmet. Az agyonhallgatásnál hiába kérdez bármit is a még megmaradt kevés nem kormányfüggő média, mert csupán semmitmondó paneleket kapnak válaszul, hogy Soros, Gyurcsány, Brüsszel. És persze az sem mellékes, hogy kormánypárti politikus közelébe alig juthat olyan újságíró, aki nem az állami- vagy kormányközeli médiumoknál dolgozik. Így annak a veszélye, hogy netán kényelmetlen kérdést kap a fideszes politikus, minimálisra csökken. A párthoz, kormányhoz hűséges médiamunkások pedig csakis a kormányzat számára megfelelő kérdéseket teszik föl. Az idei kampányban a fideszes kampányesemények, találkozók titokban voltak tartva. Szemben az ellenzékkel, amely a közösségi médiában is meghirdette a fórumait, rendezvényeit. 

Az ellenzék eleve hátrányból indult: hat párt, a kormányfőjelölt pedig egy hetedik ember. A koalíció is recsegve-ropogva állt össze. De végül csak sikerült. Viszont a Fidesznél meglévő pártfegyelem hiányzott. A központosítás a kormányoldalon nagyon hatékony: az van, amit központilag kitalálnak. És a pártfegyelem miatt föl sem merül, hogy ne úgy hajtsák azt végre. Az ellenzéknél ez nem így volt. Elég csak az államfő-jelölésre gondolni: Márki-Zay bedobta Iványi Gábor nevét. Majd a többi párt Róna Pétert jelölte. 

Ellenzéki plakát

De a mondanivalóval is baj volt. Az ellenzéknek nem volt faékegyszerűségű üzenete, mint a Fidesznek. Rezsicsökkentés. CSOK. 13. havi nyugdíj. Benzinstop. Árstop. Egyszavas kormányüzenetek, hatalmas tartalommal a pár betű mögött. Ha megnézzük, mindegyik a létfenntartáshoz, az élethez, a pénztárcákhoz kapcsolódik. Az emberek életét ez közvetlen, naponta érinti. A demokratikus elvek hangoztatása ellenzéki oldalról nem igazán versenyképesek ezekkel. Nem volt semmilyen jól megfogható, egyszerű, sokakat érintő üzenet. Azon kívül, hogy Orbánt le kell váltani. Persze ellenzékből nehéz olyasmivel előrukkolni, mint a rezsicsökkentés. De más, zsigeri félelemre, vagy emberi vágyra, ösztönre ható dolgokat lehetett volna találni. A budapesti kampányzárón el is hangzott ilyen: hogy a nagyszülők ne csak Skype-on lássák a külföldön megszületett unokájukat. 

Az ellenzék azt a lehetőséget is elszalasztotta, hogy Orbánt a háborúzó Putyinnal kössék össze. Volt néhány plakát, de központi, erős üzenet már nem. Ráadásul az emberek inkább békét és nyugalmat akarnak, meg biztonságot. Orbán nagyon gyorsan tudott reagálni az új helyzetre, az ellenzék meg mintha elaludt volna. Persze hat párt plusz a kormányfőjelölt között jóval nehezebb egyeztetni és dűlőre jutni.

Az ellenzék nem ment le arra a szintre mint Orbánék, nem dehumanizálta a kormányfőt, a kormányzópártot. Nem csinálták azt, amint Fidesz, hogy a cél elérése érdekében bármit bevetnek, bármit bevállalnak, mégha nem is igaz. Viszont könnyenérthető stratégiája sem volt az ellenzéknek. A "piros volt a paradicsom nem sárga" kampányba emelése, kommunikációs szempontból zseniális húzás volt a Fidesztől. Rengeteg emberhez eljutott, olyanokat is elért, akik hátat fordítanak a politikának. Így egy új csatorna nyílt meg az üzenetek eljuttatásához.

A kormányoldalon úgy tűnik csak addig lapozgatták a szociálpszichológia könyvet, amíg arról volt szó, hogyan lehet befolyásolni az embereket, mivel lehet rávenni őket valakinek a támogatására. Mert a félelmet, gyűlöletet elplántálni elég egyszerű dolog. Viszont ellene tenni, az árkokat felszámolni pokolian nehéz és hosszadalmas folyamat. Hiszen a két fél közötti megszűnt bizalmat kéne helyreállítani, a korábban dehumanizált, megsemmisítendőnek bélyegzetteket kéne integrálni. 

Home office

2013 óta dolgozom otthonról, home office-ból. Előtte mindig olyan munkám volt, hogy be kellett járni, időre kellett menni, és többé - kevésbé a munkaidő vége is ismert volt. Amikor a Független Hírügynökségnél voltam, ott nagyritkán, különleges esetben volt párszor, hogy otthonról írhattuk a külpolitikai híreket. De ezt nem szerette mindenki - mármint a főnökök közül.

Szóval 2013 otthoni munkával indult. Előtte barátkoztam a gondolattal, milyen is lesz ez. Nem nagyon tudtam elképzelni. De jöttek a kollégák, hozták a technikát, beszerelték, beüzemelték, közben a szükséges oktatáson is részt vettem. Az első napok izgalma, hogy én, egyedül, itthonról, hamar elmúlt. A furcsa érzés, hogy akkor most én tényleg dolgozom-e, megmaradt. Fura volt, hogy kislattyogtam a hálószobából, csináltam egy kávét, és mindenféle átöltözés, készülődés nélkül beléptem a munkahelyemre, a dolgozószobámba. Az elején persze azért inkább elkészültem, hátha azonnal menni kell valahova. Újságíróként azért nem lehet csak és kizárólag otthon lenni, így persze a home office, a mai formájában, hogy tényleg mindent itthonról, nekem is új dolog.

Mivel nem volt más opcióm, hozzászoktam az itthoni munkához. Nem tartott sokáig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy rugalmas minden. Semmi sem történik, ha nem ülök a gép előtt 9-kor. De kellett egy napirend, rendszer, hogy mit mikor, hogy csinálok. Amíg ez nem áll be, addig kicsit vadkempingezés érzése van az egésznek. Nem árt pár pozitív oldalát is megnézni a dolgoknak. Nagy előny, hogy kényelmes ruhákban lehet itthon lenni: a kedvenc elnyűtt, olykor lukas, ám nagy érzelmi értékkel bíró darabokban a legjobb sokáig matatni a gépen, fordítani, vágni, küldeni az "alkatrészeket" kollégáimnak. Ha meg szép az idő, akkor meg simán kiköltözhetek a teraszra. Jó, kicsit macerás a vágáshoz szükséges kiegészítő ketyerét kivinni a rengeteg dróttal, de megéri a fáradozást.

Az biztos, hogy a home office-t annak könnyebb megszeretnie, vagy legalábbis megbarátkoznia vele, akinek erre van helye a lakásban. Az ideális ilyenkor, ha van dolgozószoba. Vagy egy szoba, amit kinevezhetünk most annak. Mert akkor ha vége a műszaknak, fogod és rácsukod az ajtót. Az valóban rossz, hogy a munkahelyed beköltözik a lakásodba. Hogy kerülgetni kell. Hogy az eddigi nappali most egyszer csak az irodád. Ahol eddig borozgatva sorozatokat, filmetek néztél, hirtelen GDP-t termelsz. Viszont ha nincs külön szoba, akkor kell valami megoldás. Egy munkasarkot kialakítani, hogy legyen valamiféle munkahely érzés. Az is segíthet a ráhangolódásra, ha nem pizsamában ülünk a gép elé. Szóval szerintem bármi jó, ami elválasztja az otthonvagyok-érzést a munkábanvagyok-tól.

Munkám miatt gyakori, hogy vidékre megyünk riportkörútra. Szállodában, panzióban dolgozunk -  a szobánkban. Ilyenkor volt, hogy igencsak zavart, feszélyezett, amikor a munka végeztével ott virított a teljes fölszerelés az asztalon. Mintha ott maradtam volna a munkában, mintha a munkahelyemen kéne aludnom. Úgyhogy rászoktam arra, hogy ilyen helyzetben elpakolom a technikát - ne meredezzenek az asztalon. Persze másnap megint elő kell venni. De egy sima laptopnál azért az elpakolás egyszerűbb, ha nincs külön dolgozószoba.

Az itthoni munkát is valahogy le kell zárni. Mert ugye nincs meg az az élmény, hogy akkor buszra ülök, kocsiba szállok és hazamegyek. Az ok, hogy kikapcsolom a gépet, de utána? Kell valami elválasztó dolog. Akár az, hogy "játszóruhába" vedlek, vagy fogom a kutyát és sétálok vele, vagy valami nagyon otthonit  érdemes csinálni.

Az sem utolsó, hogy az utolsó betű leütése után home office-ban azonnal jutalmazhatjuk a nap végét egy pohár borral.

A sehol meg nem hirdetett eseményre már nem juthatnak be a külföldi tudósítók helyhiány miatt

Azt, hogy az orosz elnök, Vlagyimir Putyin ismét Budapestre jön, már jó ideje tudni lehetett. Az október 30-i dátumról maga a külügyminiszter beszélt pár hete. Egy ilyen elnöki vizit most, a szíriai török benyomulás miatt még érdekesebb világpolitikai szempontból. Nem is szólva a többi, Magyarországot érintő kérdésről, mint amilyen a paksi bővítés vagy a szennyezett kőalj miatti kompenzáció. Érthető, hogy nagy a sajtóérdeklődés külföldről és belföldről is. Bő egy hete hívtam fel a Miniszterelnökséget, hogy mi tudható a látogatásról. Semmi - jött a válasz. Az utóbbi években akármilyen fontos esemény is volt, a sajtóakkreditációt intéző Miniszterelnökség általában csak előző nap küldte ki az értesítést, hogy akkor lehet jelentkezni, küldeni a bejutáshoz szükséges adatokat. Így nem is nagyon izgultam, hogy valamiről lemaradok. Nem így lett.

A rend kedvéért kedd reggel küldtem egy emailt a Miniszterelnökségre (a nemzetközi sajtóval foglalkozó irodához), majd másfél órával később, miután nem jött válasz, Havasi Bertalan helyettes államtitkárnál is érdeklődtem e-mailben, hogy mikor lesz a sajtótájékoztató, lesz-e akkreditáció. Ezután nem sokkal hívott fel egy kedves hölgy a Miniszterelnökségről, hogy megkapták a levelem, de sajnos már nem tudnak fogadni, mert minden hely betelt. Kérdeztem, hogy hogyan lehetséges, hiszen sehol nem hirdették meg, meghívó nem érkezett, a kormany.gov.hu eseménynaptárjában sem szerepel semmi. Azt a választ kaptam, hogy a magyar és az orosz újságírók csak úgy, maguktól jelentkeztek, és nincs már hely.

Eseménytelen eseménynaptár

A külföldi szerkesztőségeknek dolgozó kollégák közül talán csak a két nemzetközi hírügynökségnek sikerült végül valahogy felkerülnie a sajtólistára, hogy bejussanak. Meghívót ők sem kaptak.

Putyin előző látogatásaira sem volt könnyű akkreditáltatni magunkat. Volt, hogy közölték: vagy a német kolléganőm, vagy én mehetek be az eseményre. Igaz, akkor volt egy sajtószoba, ahol kivetítőn lehetett követni az eseményeket, volt csatlakozási lehetőség, hogy az ember jó minőségben tudjon hangot rögzíteni.

A magyar kormányzat mostohán bánik a külföldi sajtóval: ellenségnek tartja. Nem hajlandó szóba állni velünk, majd  egyoldalúsággal vádol, miközben ők, a kormányzat nem hajlandó interjút adni. Interjú alatt pedig nem egy szóvivőt szeretnénk érteni. Amióta az ARD-nek dolgozom, 2013 óta, Orbán Viktornak egyszer sem volt ideje arra, hogy a tv-nek és a rádiónak egyszerre, interjút adjon. A megkeresésre mindig az volt a válasz, hogy miniszterelnök úr nagyon elfoglalt. Pedig láttuk: még város televíziókra is tud időt szakítani - persze csak ha baráti a közeg.

Az igazán sötét álkeresztény, Kövér László. Eközben Németországban Vincent megy

Kövér László a minap egy lakossági fórumon vaskosan buzizott. Hogy a házelnök nem a modern kor gyermeke, többször is kiderült már avíttas, molyirtó szagú, feudális megnyilatkozásaiból. De hogy jön ahhoz egy közjogi méltóság, egy európai uniós állam házelnöke ahhoz, hogy egy kisebbséget sértegessen? Hogy pedofíliához hasonlítsa, ha egy azonos nemű pár gyermeket szeretne? Mi az, hogy nem egyenrangú valaki azért, mert nő létére nem férfival, hanem nővel bújik ágyba, vagy ha férfi létére férfivel, és nem nővel? Persze, szíve joga nem szeretni valakit, valakiket, de az országgyűlés elnökeként, a kormányzópárt prominenseként akkor sem beszélhet emberek egy csoportja ellen, nem bélyegezheti meg őket, és főleg nem csinálhat viccet belőlük. 2019-ben a fejlett, modern világban alapvetés, hogy nem érhet senkit hátrány vallása, bőrszíne, neme, szexuális irányultsága miatt.

Kövér László.Forrás: Wikipedia  

Kövér Lászlónak fontosak a határon túli magyarok. A szomszédos országban élő magyar kisebbség. Legalábbis szavakban. Nos, mit szólna a házelnök, ha Belgrádban, Bukarestben, Bécsben azt mondaná a kollégája, hogy egy normális kisebbségi nem akarhat egyenragú lenni a többségi társadalom tagjaival, hiszen egy normális kisebbségi tudja, mi a dolgok rendje. Vagy ha azt mondanák, hogy a külhoni magyarok ne akarjanak már anyanyelven tanulni, saját kulturális intézményéket, vagy sajtót. Legyen nekik elég a többségi társadalomé. Ha ilyet mondanának, tennének, akkor gondolom a házelnök rögtön tiltakozna, és jajveszékelne - teljes joggal. Hiszen a kisebbségi sorban élők nem maguktól választották ezt a helyzetet. Így születtek. Ezt dobta a gép. Ugyanígy, a szexuális kisebbségek sem hobbiból, hóbortból, poénból lettek mások.

Szégyen, amit és ahogyan ez a fideszes politikus művelt.  És szégyen az is, hogy senki nem mer neki a párttársai közül szólni, hogy ez így nagyon nincs rendben. Lassan már olyan sajtótermék sincs idehaza, ahol erről beszélni lehetne.

Mellesleg ideje lenne, hogy kormány ne turkáljon állandóan a lábunk között, hogy terhesek vagyunk-e már, meg a hálószobánkban, hogy kivel bújunk össze. Mert rohadtul semmi köze hozzá. Egy dolgot csináljon, ha valóban fontos a kormányzatnak, hogy több gyerek szülessen: támogassa azokat, akik gyereket szeretnének. Tekintet nélkül arra, hogy egyedülálló, házas, vagy sem, és, hogy milyen nemű, vallású a pár. Ez elég keresztényi lenne, már csak azért is, mert mintha a bibliában elég sok szó esne az elfogadásról, a másik szeretetéről, megsegítéséről....

...és amikor a kövéri-sötétséggel párhuzamosan belebotlok valami újba, méginkább elszomorít az itthoni helyzet. Németországban most egy dalon megy a pörgés. Sarah Connor "Vincent" című új számán. Hogy miről szól a dal? Egy kamasz srácról, aki ráébred arra: neki bizony a fiúk jönnek be. És hogy miért született a dal? A Németországban nagy sztárnak számító Sarah Connor azt mondta: egy barátnője mesélte el neki, hogyan mondta el a fia: meleg. Sarah szerint hatalmas erő kell egy tinédzsernek ahhoz, hogy ezzel előrukkoljon. És nekik akar segíteni. Mert hiába elfogadó egy társadalom, a mássággal, a "sorból kilógással" nehéz mit kezdeni, előlépni. Hát még, ha olyan maradi a felfogás, mint Magyarországon. A dalpremier után persze volt némi aggodalom, de például a hesseni közrádió az aggódó szülök felvetéseire is válaszolt, akiknek Vincent nevű gyerekük van. A német kormány (konzervatív, katolikus) egészségügyi minisztere mellesleg meleg. De ez ott másodlagos. Mert nem ágybéli preferenciái miatt, hanem agybéli képességeiért került a posztra, mert egy konzervatív, a nemzetért aggódó kormány számára fontos, hogy a megfelelő ember a megfelelő helyre kerüljön. Ezt idehaza is meg kéne tanulni végre.

A kormány és Brüsszel

Kormányplakát a Bikás parkban, Budapesten

Az ellenzéknek eddig nem nagyon tűnt fel, hogy "Brüsszelben" a tárgyalóasztalnál ott ülnek a magyar kormány képviselői. Hogy minden egyes uniós döntésben részük van. Hogyha a magyar kormány a büsszeli bürokratákat, a brüsszeli döntéseket szapulja, akkor tulajdonképpen önmagát is köpködi. Hiszen a magyar diplomaták, a magyar politikusok, a magyar szakértők mind mind ott vannak Brüsszelben, és mind mind részesei a döntéshozatalnak. A magyar kormány jóváhagyásával, a magyar kormány felhatalmazásával. Amely idehaza, Budapesten mindenfélével megvádolja őket. A saját embereit is. Egyedül a minap, az LMP-s Ungár Péter beszélt arról, hogy bizony a magyarok is kinn vannak, nem a fejünk fölött, nélkülünk születnek a döntések. Meg arra is emlékeztetett a politikus, hogy a 2014-ben a Fidesz is igennel voksolt Junckerre.

Furcsa, hogy az ellenzék ezt nem teszi szóvá. Hogyha ennyire inkompetensek Brüsszelben a magyarok, hogy nem tudnak érvényt szerezni a magyar érdeknek, miért nem hívja haza őket a kormány? Vagy eleve: ha a magyar tárgyalódelegáció kinn rábólint valamire, budapesti jóváhagyással, mert anélkül nem is lehetne megszavazni, nos, akkor azt aztán miért kell itthon pocskondiázni?

A kormánynak az a nagy szerencséje, hogy az átlagembernek a messzi távoli, megfoghatatlan valami az Európai Unió. Így nincs is tisztában a legalapvetőbb működési elvekkel. Hogy például a tagságnak köszönhetően mindenbe beleszólása van a kormánynak.  A legtöbb magyar szerkesztőségben még mindig a külpolrovathoz sorolják az EU-t, hiszen az külföldön van. Pedig nem. Az EU az mi is vagyunk. Ahogy erről már 2016-ban is írtam itt. A többségnek így nincs is meg, hogy mennyire visszás a helyzet, hogy kinn ülnek a magyar kormány képviselői a tárgyalóasztalnál,  akiket aztán az őket kiküldő kormány ócsárol, azt állítja róluk, hogy mindenfélét Magyarországra akarnak kényszeríteni. A nagyobb baj, hogy ezt eddig alig valamelyik ellenzéki képviselő tette szóvá. 

Gyűlöletpropaganda

Nem kellemes érzés, amikor az embernek, a szülővárosában behúznak egyet, miközben a magyar anyját szidják. És tudja, hogy akkor jár a legjobban, ha hazamegy, nem szól senkinek, a vérző orrát valahogy jegeli, hiszen a rendőrségtől nem sok jóra számíthat, legfeljebb további vegzálásra. Az se kellemes érzés, ha az ember a szülővárosában olyan falfirkákat lát, hogy halál a magyarokra, vagy, hogy mint a disznókat levágjuk a magyarokat és horvátokat, Szerbia a szerbeké...Ez persze nem most volt, és nem is Magyarországon, hanem a délszláv háború idején a Vajdaságban. Ahogy szétesett Jugoszlávia, úgy erősödött mindenhol a nacionalizmus. És a gyűlölet minden, mindenki ellen, aki, ami nem szerb.

Milosevic jugoszláv elnökként '99-ben hívei körében. Forrás: http://www.upi.com/topic/Slobodan_Milosevic/

A maradék országban óriási volt a munkanélküliség, a gazdaság alig működött, hiszen a korábbi piacok elvesztek, az embargó miatt külföldre szállítani nem lehetett. Zuhant az életszínvonal, a háborút pedig finanszírozni kellett. Az egészségügy romokban hevert: ha valakit műteni kellett, fertőtlenítőt, fecskendőt, érzéstelenítőt, kötszert kellett vinnie. Meg persze ételt is. Az infláció száguldott. A devizabetéteket az állam egyszerűen elvette. Pontosabban befagyasztotta. Havonta minimális összeget vehettek fel a számlatulajdonosok, de csak dinárban, hivatalos árfolyamon, ami a feketepiacinak a töredéke volt. Hogy az emberek mégse a valós gondokkal foglalkozzanak, Slobodan Milosevic, akkori szerb elnök csúcsra pörgette a nacionalizmust. Mindenki ellenség volt, aki nem Kis-Jugoszlávia, azaz a belgrádi vezetés szája íze szerint cselekedett. Szerbiát áldozatnak állította be, aki ellen az egész világ összeesküdött. Az állami tévé, rádió, az újságok mind-mind a kormánypropagandát szajkózták. Elvétve akadt ellenzéki lap - az embargó miatt hiány volt a papír. Így könnyű volt kordában tartani a kritikus lapokat. Nekik valahogy pont nem jutott alapanyag. A szórakoztatóipar is beszállt: egymást érték a hazafias műnépdalok, előkerültek a régi, nacionalista nóták is. A hadsereg tisztogatásairól a tévé úgy számolt be, hogy a jugoszláv néphadsereg milyen hősiesen harcolt, védte meg a szerbeket. Odahaza mi a magyar adót néztük. Meg a németet, és a CNN-t, hála a kábeltévének. De a tömegekhez ez nem jutott el, az emberek nem beszéltek nyelveket. Akiknek más forrásuk is volt az állami médiumokon kívül, nem igazán értettük, hogy tudnak lelkesen tapsolni Milosevic politikájának, miért fogadják önkívületben tömegek? De akihez csak az államilag ellenőrzött hírek jutottak el, neki az volt a valóság. A kormánypropaganda világossá tette ki a felelős a gondokért, bajokért, kik azok akik a nép, pontosabban a mennyei nép (nebeski narod, merthát ilyenek is elhangzottak, megjelentek ám akkoriban) szenvedéseiért felelősek. Nem szabad elfelejteni: akkor még nem volt internet, közösségi média.És persze a jogász végzettségű Milosevic jó szónok volt, karizmatikus. A szerbség megmentője. Merthogy mindenki csak el akarja tiporni őket.

Hiperinfláció: 500 milliárd dináros bankjegy '93-ból 

És jöttek a menekültek. Szerbek Horvátországból, majd Boszniából (ez már egy másik, hosszú történet a mocskos balkáni háborúkról, ahol mindkét oldalon embertelen gaztetteket hajtottak végre a civil lakosság ellen...). A legtöbbjüket a Vajdaságba telepítették- ez kapóra jött Belgrádnak, hogy a sokszínű, soknyelvű tartomány etnikai összetételén változtasson. A magyarok arról suttogtak, hogy állítólag el fognak minket zavarni otthonról. Merthogy a házakat a szerb menekülteknek fogják adni. Arról is csak suttogva mertek beszélni, hogy sok frissen érkezett szerb úgy tudja: a Vajdaságban élő magyarok 1956-ban, Magyarországról menekültek át, azaz semmi keresnivalójuk már Szerbiában.

A kormányt, a propagandagépezetet nem érdekelték a tények. Bármit bemondtak, ha felülről jött az utasítás. A spindoctorok szorgosan dolgoztak a jólcsengő, a nemzeti érzést erősítő szlogeneken. Máig a fülembe cseng az a rádió- és tévéreklám (ma úgy mondanánk: társadalmi célú hirdetés), hogy "Srbija saginjati nikad nece" - azaz Szerbia sosem fog meghajolni. A hatalommal kritikus népnyelv persze rögtön hozzáköltötte: persze, hogy nem fog, mert már térden csúszik. Tinédzserként az egész politika nem nagyon érdekelt. Azt tudtam, hogy nehezebben és rosszabbul élünk, mint korábban, hogy amit a belgrádi tévé mond, az szinte biztos, hogy nem úgy van, meg, hogy nem feltétlen jó hangosan magyarul beszélni az utcán.

A hatalmon lévők persze jól éltek, nem nélkülöztek. Ahogyan a csókosok sem, a kiválasztott kevesek. Vagyonokat lehetett keresni üzemanyag- vagy cigarettacsempészéssel. Mivel mindenből hiány volt, bármit el lehetett adni. De csak valutáért. Közben persze mindenhonnan ömlött, hogy mindenkit utálni kell, és ha nem állunk a sarkunkra, akkor eltipornak minket. Mindenkinek világos volt, miről mit kell gondolni, mondani. Kritikának, bírálatnak helye nem volt.

Az sem javított sokat a helyzeten, hogy a vajdasági magyarok (és többi kisebbség sem) nem akartak részt venni az öldöklésben. Megszökött. aki tudott. A szülők suttogva beszéltek arról, hogy a magyar kiskatonákat azonnal a frontra küldik golyófogónak.

Sokan voltak, akiknek ez a vérgőzös nacionalizmus, a háború nem tetszett. Nem csak a vajdasági kisebbségeknek, hanem szerbeknek sem, akik átláttak a hazug szólamokon. Aki tudott, elment az országból. Ami nem volt egyszerű, hiszen a jugoszláv útlevéllel akkor szinte sehova sem lehetett vízum nélkül menni. Magyarországra át lehetett jönni.

Ha valaki 1994-ben, amikor átjöttem tanulni, azt mondja, hogy 20 év múlva a milosevici propagandához hasonló gyűlöletkampányokkal találkozom Magyarországon, kinevetem. Akkor az ország előre ment, nem pedig bezárkózott a múltjába. Voltak persze gondok, nehézségek, de a saját zsebek megtömésén kívül más célok is voltak. Jó volt akkor érezni azt egyetemistaként, hogy itt van párbeszéd, lehet vitatkozni, észérvekkel, ha valaki mást gondol, nem kiáltják ki ellenségnek. Jó lenne, ha megint így lenne.