Kolbászból a kerítés? Persze, hogy nem...

Nemrég a Kreatív konferenciáján beszélhettem arról PR-osoknak, hogy milyen Budapestről egy külföldi, közszolgálati médiumnak dolgozni. Az előadásra készülve több minden is eszembe jutott, hogy melyek a legnagyobb különbségek. Mert bőven van különbség. Az evidens, hogy a pénzeket, lehetőségeket nem igazán lehet összemérni. Teljesen mást kínál egy alsó hangon is a magyarnál nyolcszor nagyobb piac (amihez még hozzávehetjük az osztrákot, és a svájcit is). Persze tévét, rádiót majdnem mindenhol ugyanolyan, vagy hasonló eszközökkel lehet jól csinálni. De ami nekem nagyon szembetűnik, az nem is a technika, vagy az anyagi lehetőségek közti különbségek. Hanem a hozzáállás. Barokkos túlzásnak tűnhet, de tényleg ég és föld. Közelebbről két német szerkesztőséget ismertem meg, illetve a Bosch-ösztöndíjasként több newsroomba is bejutottam a kollégákkal.

A berlini ösztöndíj alatt is föltűnt, hogy kint kollégák vannak. Idehaza meg beosztottak. Ott együtt dolgozik a szerkesztő és a riporter. Meg lehet, sőt, meg kell beszélni a témát, amelyen dolgozik az ember, pont azért, hogy a lehető legjobb tudósítás szülessen. Szánnak rá időt, hogy ne a végén legyen fejfogás, hogy "nem is erre gondoltam"... De akkor meg miért nem mondta, amikor nem volt még késő? Erre a leggyakoribb válasz: azt hittem tudod. Mintha derogálna megbeszélni a riporterrel, merre induljon el, ha bizonytalan. Nem egyedül a riporter feladata, hogy egy infóból valamit kihozzon. Persze elengedhetetlen az önállóság, az ötletek, de a híradó csapatmunka. Simán van olyan, mindenki tudja, tapasztalta, hogy egy-egy téma valakinek nem fekszik, nem boldogul vele könnyen. Jó ilyenkor átbeszélni a témát, tanácsot kapni, merre érdemes elindulni, melyek lehetnek a súlypontok, mégpedig a szerkesztővel - hiszen ő tudja, milyen adást csinál, neki kell tisztában lennie azzal, hogy mit hoz ki a sztoriból. Ezért kapja a fizetését. És a saját dolgát könnyíti meg vele, hiszen nem a megírt szöveg átvételekor, adás előtt szembesül azzal: valami félrement. De ehhez az is kell, hogy a szerkesztő is készüljön, tisztában legyen a főbb pontokkal, tudjon részleteket. Az elmúlt csaknem másfél évtizedben, amióta újságírok, sokszor láttam azt, hogy fél-negyed infója volt valamiről egy-egy szerkesztőnek, és még csak nem is vette a fáradtságot, hogy utánanézzen pontosan a dolgoknak. Másnap, amikor valakitől bővebben hallott a sztoriról, vont kérdőre, hogy ezt meg ezt miért nem mondtuk el mi is...

Először kicsit meglepődtem, akikor egy egyszerűbb, ujjgyakorlatszerű témában átbeszélték velem, kik legyenek a megszólalók, melyek a téma súlypontjai, hogyan lehet könnyen, a legérthetőbben elmagyarázni a történetet. Kiderült: egyformán gondolkodtunk, de mégis jó volt egy megerősítés. Nem volt bennem az a rossz érzés, hogy nem felejtettem-e valakit, valamit ki?  Olyan nem fordult elő, ami idehaza hetente többször is, hogy a szerkesztő egyetlen szakmai segítsége annyi volt: "nem érdekel hogyan, oldd meg!" Rossz hozzáállás... Mert ezzel ugyan meg lehet mutatni, ki hol áll a ranglétrán, de kontraproduktív. Mindenkinek jobb, ha valóban együtt dolgozunk. Az ARD-nél sok segítséget kaptam, hogy mielőbb be tudjak illeszkedni az új csapatba. Először kicsit tartottam tőle, hogyan lesz ez lehetséges úgy, hogy tőlem 255 km-re, a bécsi regionális központban vannak a kollégáim, a főnök. De zökkenőmentes volt. Elmondták, megírták, hogyan dolgoznak, és azt is, hogy miért pont úgy. Könnyebb úgy beilleszkedni, hogy a "mert csak" magyarázat helyett tényleg megérted, mi miért van úgy, miért alakult ki a rendszer. És ez kétirányú út: mert engem is meghallgattak, megkérdeztek, mi a véleményem. És ez nagyon jó, hogy folyamatos visszajelzést kapok. Nem felejtenek el dicsérni sem, törődnek a kollégákkal.

Itthon a nyelvtudás csak akkor lesz hirtelen szempont, ha valamiért külföldet kell hívni: magyarokat ért baleset, vagy egy katasztrófában magyarok is érintettek, netán egy hozzánk érkező külföldi politikussal/íróval/énekessel/hírességgel/stb. kell interjút készíteni. Tőlünk nyugatabbra sokkal nagyobb becsben tartják a nyelvtudást.

Az is más, hogy kinn több idő van az anyag elkészítésére. Sokkal korábban kezdenek szervezni, és mindig van háttér, magyarázat. Elmondják, mi miért van, miért fontos ez a nézőnek. Persze más a feladata egy közszolgálati és más egy kereskedelmi médiumnak. De ennek ellenére: az infotainmentbe is bele kell férnie a magyarázatnak, hogy a néző/hallgató válaszokat kapjon a miértekre.

A konferencián a legnagyobb bólogatás akkor volt, amikor arról beszéltem: tőlünk nyugatra a feltételeket is biztosítják a követelményekhez. Nem csak elvárások vannak.

Sajtáj rántotthússzagban - I need your Love

A Benczúr hotel már látom, hogy nem lesz a kedvenc sajtóeseményes helyem. Az első alkalommal sem volt felhőtlen a találkozás, igaz, akkor végül megoldódott a dolog. Erről itt írtam. Most nemzetközi sajtáj volt meghirdetve, egy könyvbemutató. Külföldi médiumoknak dolgozó kollégák, és követségek munkatársai voltak meghívva. Ehhez képest a hotelba lépve mellbevágó volt az agyonhasznált olajszag. Az aulát, és a termet is belengte az olcsó rántotthússzag. Visszataszító volt és kellemetlen. Nem szívesen megyek be olyan helyre, ahonnan, ha kijövök, olajra szaglok. Igen, tudom, rém finnyás vagyok.

Forrás:
 http://commons.wikimedia.org
Eikus89 

A sajtótájékoztatón üde színfolt volt, amikor a résztvevők épp a könyvről beszéltek (angolul), a háttérben pedig megszólalt egy kis aláfestő zene: Calvin Harris feat. Ellie Goulding: I need your loveI...Mit is mondjak...Bizarr volt eléggé. Rántotthússzagban ülni, a magyar maffiaállamról angolul beszélő szerzőket hallgatni, közben egy top 10-es dal szól diszkréten a hangszórókból. Aztán valaki észrevehette, és szólt. Minden esetre a sajtáj végéig több dal nem volt már. Mögöttem pont az orosz követség két munkatársa ült, a dalra is összesúgtak, meg amikor posztszovjeteztek, akkor kissé felhorkantak.

Nem is emlékszem, voltam-e olyan helyen sajtótájékoztatón, ahol ennyire kellemetlen szag lett volna. Nagyon nem szerencsés így mellbe vágni az embert valami penetráns szaggal. OK, ha a szeméttelepen, vagy festékgyárba szól a meghívó, akkor ott sejteni lehet, hogy nem kölnivíz lengi majd körül az embert. Remélem legközelebb erre is figyel majd valaki. Mondjuk eleve ciki, ha egy hotelba belép az ember, és ott egy csúcsra járatott fritőzszag fogadja.

Malőr

Nemrég egy szép, zöld lapot hozott a posta. Ebben arra kértek, hogy legyek már oly kedves megosztani tévézési szokásaimat a Nielsennel. A napokban a munkatársaik meglátogatnak. Oké, gondoltam én, legyen. Amúgy is érdekel, hogyan működik ez. Egy hétig se híre se hamva nem volt a kérdezőbiztosnak. Így hát betelefonáltam, mi van. Egy udvarias fiatalember azt mondta, hogy a kolléganői, ha megadom a számot, egyeztetnek velem egy időpontot. A pontos címem is azért még egyszer felírta. Majd jött a telefon, időpontegyeztetés mára.

Két mosolygós fiatal nő állított be. Még egy doboz teát is hoztak. Elkezdődött az adatfelvétel, meg kérdőívkitöltés, amely aztán hamvában holt. Mivel mellesleg megkérdezték, hogy ugye sem én, sem a háztartásban élők nem dolgozbak tv-nél, médiumnál, pr - vagy marketingcégnél. Mondtam, hogy de. Egyperces lefagyás, majd mondták, hogy akkor sajna, ennyi volt, a kutatásban olyanok nem vehetnek részt, akik az említett helyeken dolgoznak. Az egyik lány kicsit be is gurult, hogy, ha már betelefonáltam, akkor ott ezt az apróságot miért nem kérdezték meg... Mondjuk ők sem kérdezték, amikor időpontot egyeztettünk. És ez hiba.

Ha van egy ilyen kitétel, hogy kiket nem mérhetnek, akkor mindenkitől meg kell kérdezni ezt, még akkor is, ha viszonylag kicsi az esélye, hogy a több millió emberből pont ilyenbe futnak bele. Én jót mosolyogtam az egészen, a kérdezőbiztosok már nem voltak ilyen jókedvűek. Mert azért egy profitól az ember nem számít ilyen malőrre, vagy mellényúlásra.  Kár...pedig érdekelt volna a kérdőív...Nagyon szép kis kártyákat tartalmazó füzetük is volt!

A gaz (külföldi) sajtó!

Mintha divat lenne nálunk ekézni a külföldi tudósítókat. Hogy hamis képet rajzolnak az országról, elfogultak, miegymás. Az persze nem jut senkinek az eszébe, hogy az itt élő, dolgozó, innen tudósító kollégák miért látják így az országot. Nem kitalált dolgokat írnak meg, hanem azt, amit ők tapasztalnak. Nekik így jön le Magyarország,így élik meg azt, amit mi kicsit másként.Nekik máshol vannak a hangsúlyok. És másként is lehet elmondani a dolgokat egy olyan közönségnek, akinek a nagy része annyit tud, hogy Magyarország valahol Kelet - Európában van. A nyugatról jött tudósítók nyugaton, nyugati normákkal szocializálódtak. Ahhoz tudnak viszonyítani, az ő élményeikhez képest tudják meghatározni, elmondani mi van nálunk. A tendenciákból, a folyamatokból pedig leszűrni, hova vezethetnek, vezethetnek azok. Nyugat-európai szemmel néznek minket, és talán azon csodálkoznak, hogy az eddigi világos nyugati beállítottság, mintha változna.

A külföldi tudósítók ekézése nem újkeletű nekem. Milosević ki is tiltatta az országból őket egy időre. Még Magyar Rádió tudósítójának is szóltak: jobb ha megy. A hazai, ellenzéki sajtót pedig szinte teljesen elhallgattatta. Mindenhonnan az ömlött, hogy szegény kicsi szerbek...meg a gaz nyugat, akik ártatlanul bántják őt és az országot (erről már szó volt ebben a bejegyzésben. Kényelmes megoldás bűnbaknak kikiáltani a sajtót: van min csámcsogni, elvonja a figyelmet a nagyobb gondokról, és a kevésbé tájékozott tömegeknek magyarázattal is szolgál a bajok "valódi" okairól.

Nemrég a volt szomszédasszonyunkkal találkoztam, aki arról panaszkodott, hogy a német média mennyi hazugsággal van tele az országról. Hogy nem az igazat írják meg, felnagyítják, eltúlozzák a dolgokat, a fontos eseményeket meg elhallgatják - mondta ő. De kinek mi a fontos? Ami idehaza lényeges, Berlinből, Londonból, Párizsból, vagy Washingtonból nézve marginális, lényegtelen. Ami őket érdekli az az, hogy Magyarország mitől más, mint a többi ország, vagy milyen új folyamatok, jelenségek mennek végbe, mit hoznak az új intézkedések, mi ez a hirtelen nagy változás, miért vannak a változások. És arról tudósítanak, ami eddig nem volt jellemző az országra, az új dolgokról, ahogyan ők, a tudósítók látják. És kérdeznek. Vagyis legtöbbször csak kérdeznének, ha lenne kitől. Nem, nem szóvivőktől akarnak, hanem attól, aki az adott területért felel. Hiszen ő a legkompetensebb benne. 

És nincsenek könnyű helyzetben. Magyartudás nélkül rendkívül nehéz boldogulni. Meg is lepődtem, milyen jól beszél, és mennyire jól ért a legtöbb külföldi kolléga a mi nehéz anyanyelvünkön. És képben is vannak, követik az eseményeket. Egy ember nem tud mindenhol persze ott lenni, így a magyar sajtóból kell tájékozódniuk - ehhez pedig érteni kell a nyelvet. Mert hiába beszélnek angolul, a hivatalokban hamar fennakadnak a sajtósokon, nem jutnak tovább. Kincset ér az a beszélgetőpartner, aki idegen nyelven is képes interjút adni. Hát még az, ha erre hajlandó is. 

Hogy az országról festett kép nem mindenki szája ízének felel meg? Lehet...de nem biztos, hogy a tükörben van a hiba, ha túl kövérnek látom magam benne. Arról nem is beszélve, hogy vezető, valóban fajsúlyos politikusokhoz nehéz eljutni. Egy nemzetközi sajtószóvivő nem ugyanaz, mint a gazdasági miniszter, vagy a fejlesztési miniszter, vagy maga a miniszterelnök. A Magyarországon dolgozó külföldi tudósítók szövetségének, a HIPA-nak év eleje óta vagyok tagja. Érdekes és értékes találkozókat szerveznek. És épp a minap panaszkodtak arra, hogy az elmúlt három és fél (!) évben, a rengeteg megkeresés ellenére sem méltóztattak az említett miniszterek eljönni egy beszélgetésre. Legtöbbször válasz sem jött. Én is többször tapasztaltam, hogyha a kormányzat számára kényelmetlenebb témában kerestem volna interjúalanyt, valahogy az illetékes sosem ért rá, a szóvivője sem, vagy azóta is visszahívnak. Így aztán mindenki kénytelen abból főzni, amije van.

Egyél szart, f*szfej - levelet kaptam, lájf! (+18 éven felülieknek)

Keresetlen szavakkal kereste meg a kormánypárti napilap brüsszeli munkatársa a minap a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítókat. Már a felütés, a "Listen, Shitheads" (ami annyi tesz magyarul, figyeljetek faszfejek) sem volt mindennapi. Kétszer is elolvastam a néhány soros fröcsögést, hogy valóban az van-e odaírva, ami. A levél az itt dolgozó külföldi tudósítókat tömörítő egyesület titkárságának közvetítésével jött. A brüsszeli ember azt kérte, hogy küldjék szét a tagoknak. A levél minden itt dolgozó, külföldi médiumot tudósító kollégának szól, nemtagoknak is.

EXPLICIT LANGUAGE - kép: hotdog.hu

A legtöbben annyira meglepődtek az e-mail tartalmán és nyelvezetén, hogy néhányan föl is vetették: igazi-e a levél, valóban Lovas írta-e, vagy valaki visszaél a nevével, és hamisítvány. Aztán kiderült: tényleg ő írta. A többi közt szarevésre is felszólított mindenkit, miután közölte, hogy baszódjunk meg.

A biztosítékot az vágta ki nála, hogy -szerinte- a külföldi sajtóorgánumok megpróbálják elhallgatni a "szocialisták óriási botrányát", a bajai választás körüli video-gate-et. Illetve, hogy kollektíve agyonhallgatjuk Gyurcsány MSZP - pártfinanszírozást firtató kijelentéseit. ( A bajai választásról írt a Neue Züricher Zeitung és a Süddeutsche is. Bár országos üggyé fúvódott fel az ügy, ez mégiscsak lokális. Igaz, előre vetíti, hogy mi várható jövőre).

Nekem attól is pikáns ez az ügy, hogy olyantól érkezik bírálat, BRÜSSZELBŐL, aki maga is az ellen szónokol, Brüsszelből, hogy ne Brüsszelből mondják meg: itt, Magyarországon mit kell tenni és hogyan. Ahogyan ő is kiakadna azon, ha valamelyikünk kioktatná (ha nem is ilyen mocskolódó hangnemben): miről is kéne neki írnia, miért sunnyogja el a dolgokat. Hogy hol, mi jelenik meg, az csak az adott orgánum szerkesztőnek a dolga. Beleszólni legfeljebb rosszabb helyeken szokás vagy gyakorlat. Brüsszeli tudósítóként azt meg ő is tudhatja, hogy ami kinn forró téma, az idehaza még egy helykitöltő, mínuszos hírnek sem biztos, hogy kell. Az sem fér a fejembe, hogy egyáltalán miért lenne neki feladata a számonkérés? És egyáltalán: miért mer valaki a kollégáinak ilyen alpári, minősíthetetlen hangon írni? Hacsak azért nem, hogy végre foglalkozzon ővele valaki, hogy talán jó kis publicisztika születhessen belőle, tovább pocskondiázva a tudósítókat, immár nyilvánosan.

Tudósítók nélkül?

Alig maradt mára olyan médium, amelyiknek van még külföldi tudósítója. Jó, persze MTI, meg MTVA... De máshol nincs nagyon. Legfeljebb olyan, aki úgyis kinn él, és külsősként bedolgozik. Ez is több, mint a semmi, igaz. De hagyományos, Magyarországról kiküldött, akkreditált kollégából szinte nem is maradt mára. Igen, drága dolog fenntartani egy irodát, fizetni a kinn tartózkodást, a technikát, felszerelést, és még fizetést is adni. Lehet azt mondani, hogy a híreket úgyis meg lehet szerezni az ügynökségektől, minek a drága munkatárs, aki biztos csak héderezne kinn. Való igaz, hogy a nagy ügynökségek ontják a híreket csak épp nem olyan hírt és nem úgy, ahogy az nekünk, idehaza kellene.

Mert mi is a feladata a külföldi tudósítónak? Hogy magyar szempontból elemezze, értékelje az állomáshelyén történteket. Kontextusba helyezze, elmagyarázza, hogy ami adott országban hír, az hogyan hat idehaza, milyen hatással lehet egy kinti gazdasági döntés nálunk, egyáltalán: miért is kell, hogy minket érdekeljen. Nem könnyű a feladat, de érdekes. A szerkesztőség pedig pont ebből profitálhat, hogy a helyszínen van egy embere, aki érti mi miért történik, otthon van a másik ország eseményeiben és a magyarra is figyel. Az ügynökségek leginkább amerikai, de legalábbis nyugati szempontból dolgozzák föl az eseményeket. Egy nagy generálszósz az egész. Egy McDoland's...vagyis McHír. Szemben a kézművessel. Ráadásul a generálszószból is lehetne valami jót, vagy jobbat kihozni: ahhoz azonban idehaza kellene értő külpolos, vagy legalább hagyni őket, hogy dolgozzanak a fontos témákon, ne a bébipandákról kelljen tudósítást rittyenteniük. A külpol hazai helyzetéről itt írtam korábban. És az, hogy ennyire nincsenek tudósítók, talán az ott leírt szemléletnek is betudható.

Nem mondom, hogy mindenhova kell ember, de van néhány központ, ahova igenis kellenek tudósítók. Brüsszel? Evidens. Ráadásul az ottani döntéseket nem kül- hanem inkább belpolnak kell(ene) kezelni. Mert nem az van, hogy nélkülünk döntenek, hanem a mi saját politikusaink, szakembereink, diplomatáink ülnek ott a többi 27 ország kollégáival. Aztán Berlin. Hogy miért? Mert a németek a legfontosabb gazdasági partnereink. Nem is beszélve arról, hogy a németek fokozottan figyelnek Magyarországra. Nekem is furcsa volt az érdeklődés először, és főleg az, hogy mennyire képben vannak. Fordítva ez nem mondható el. Jó, ha valaki tudja, ki a kancellár. Régebben idehaza is fontos esemény volt a német választás. Emlékszem, amikor '99-ben az MTV Híradójában kezdtem, mindig komoly anyagok voltak, bejelentkezés, stb. Németországban sok a magyar, és egyre többen mennek ki. Így a politikán kívül másról is lehet, kell beszámolni. A tudósító egyben kapocs is a két ország között. Aztán ugye Amerika: nem kell magyarázni, miért kell oda is egy ember. Igaz, talán az onnan érkező hírek tudják a legjobban kiváltani a tudósítót. Ázsia és Kína is egyre fontosabb. Igaz, ott nyelvtudás nélkül nehéz boldogulni. Kína jelentőségét mutatja, hogy pl. a német Bosch Alapítvány, az eddig a kelet-közép-európai régióra fókuszáló újságíróprogramját beszünteti, és Ázsia, főleg Kína felé nyit.

Nagy ritkán, nagy katasztrófáknál például, egy-egy tv, újság munkatársa kijut az amúgy nehezen elérhető helyekre. Számomra ezek a tudósítások sokkal érdekesebbek, értékesebbek, mint amelyek csupán a nagy ügynökségektől jönnek. Más a szempont, más történetet mesél el, máshogy. Jó lenne minél több ilyet látni!

Amikor elbeszélnek, vagyis inkább mellé

Mintha már nem csak az olvasókon/nézőkön/hallgatókon érződne némi letargia, érdektelenség, ha a hírekről van szó. Hanem rajtunk, újságírókon is. Mintha már nem akarnánk kérdezni, visszakérdezni, hanem megelégszünk az éppen odavetett valamivel. Ami egyre ritkábban válasz a valóban feltett kérdésre. Vannak a jól bejáratott, szinte kötelező sablonszövegek, panelek. Mindkét politikai oldalon. Más kérdés, hogy az egyik oldal többet beszél mellé. Nagyobb is a játéktere. Például, ha valamelyik kolléga megkérdezné, hogy mitől fáj a foguk, akkor hosszasan fejtegetni kezdik: mennyire is fontos a szájhigiéné, a rendszeres ellenőrzés, hogy mindenki odafigyeljen a fogmosásra, és csökkentse a fogszuvasodás kockázatát, de az okokat nem mondják el. Süketelnek. Persze azzal takaróznak, hogy ők a fogról beszélnek. Igaz is, csak épp nem a feltett kérdésre kapunk választ. És akkor jó lenne visszakérdezni... Néha az az érzésem, hogy egyetlen céljuk van a megszólalóknak: egy mondatba / szinkronba minél több, az ellenfélt szapuló jelzőt belezsúfolni, és kész is a válasz. Tudom, hogy kiábrándító, ha az ember sokadjára sem a feltett kérdésre kap választ. Az emberben ott van az, hogy minek küzdeni? Sőt, hogy ez fölmerüljön valakiben, még rá is lehet segíteni egy-egy jól irányzott telefonnal.

A célnak az is nagyon megfelel, hogy a honlapra feltöltenek egy videót. Ami rém kényelmes, mert nem kell kimenni sehova, letölthető, használható. Csakhát éppen a kérdezés lehetősége nincs meg. Valaki persze föltesz néhány (előre megbeszélt) kérdést, amelyre jön is a jólfésült válasz. Kommunikációs szempontból zseniális: minden médium a feltett 3-4 kérdésre adott válaszból csemegézhet, mindenki ugyanazt használja, az üzenet így aztán simán átmegy. Nincsenek kellemetlen kérdések sem, azzal sem lehet vádolni senkit, hogy a témában nem szólaltak meg. Kényelmes, gyors, mint a kész kaja, amelyet csak meg kell mikrózni.

Persze nem minden esetben lehet ilyen kényelmesen megúszni, letudni a tájékoztatási kötelezettségeket. De mostanság erre is jó kis ellenszert fejlesztettek ki: a nem mondunk róla semmit. A "nem tartozik a sajtótájékoztató tematikájához" kártyát bármikor elő lehet kapni. És ez idehaza már nem is nagyon számít kínosnak. A külföldi kollégák persze nagy szemeket meresztenek: mi az, hogy nem lehet kérdezni, miért mondják meg a sajtónak, hogy miről kérdezhet? Persze az ő főnökeik nem budapesti szerkesztőségekben ülnek, amelyeket akár föl is hívhatnak, ha valaki sokat kérdezősködik.

Mostanában az agyonhallgatás is divat. Ha kínos eset bukkan fel, semmi, vagy minimális és semmitmondó, lehetőleg témaelterelő pár mondat lehet csupán a válasz. De legtöbbször semmi. És ilyenkor tényleg hamar kifullad a dolog: ha csak kérdések vannak, és válaszok nincsenek, akkor nem igazán lehet érdekfeszítő anyagot/cikket gyártani. Hasonlóról nemrég már itt és itt írtam.

UPDATE: Sunnyogás 2. - sajtájra mégis volt idő

A minap írtam arról, hogy hiába a több hetes szervezés, a kormánypárti politikus sajtósa, arra hivatkozva, hogy a héten háromnapos parlamenti ülés lesz, azt mondta: a képviselő nem tud a német közrádiónak interjút adni. Hogy a három nap miért gátoló tényező, csak sejthető: elfoglalt. Bokros teendői lehetnek. Aztán ma délután fél egy körül jött az e-mail és az sms, hogy a kommunikációs igazgató (mert hogy ilyen funkciója is van) a képviselői irodaházban, kettőtől sajtájt tart. Mondtam is ezt német kollégámnak, akivel jót vigyorogtunk azon, hogy a rettenet elfoglaltság közepette csak jutott idő egy sajtájra, ráadásul nem is a parlamentben, hanem a képviselői irodaházban. Jó lett volna bejelentkezni és elmenni, és kérdezni, de kettőtől nekünk is interjúidőpontunk volt, a város másik részén.

Szóval így egyértelmű lett: nem a halaszthatatlan dolgok miatt nincs ránk idő, hanem nem akar beszélni. Aztán meg majd számon kérik, hogy  elfogultan tudósít a külföldi média. Hogy  csak az egyik oldal szólal meg. De akkor tessenek rendelkezésre állni. Való igaz, a külföldi médiumok munkatársai kérdeznek, olykor a hatalomnak kellemetlent és kínosat is. Erre nem az a hatékony megoldás, hogy agyonhallgatom, és nem mondok semmit. Ennél már a semmitmondó lózungok is kevésbé kínosak, mint az ilyen álindokkal lemondott interjúk.

Sunnyogás, és amikor az embert szemberöhögik, hogy ne is álmodjon interjúról

"Három parlamenti ülésnap lesz, (...) ezért nem fog tudni interjút adni." Ez, a számomra kissé meglepő válasz érkezett egy interjúmegkeresésemre. Több mint két hete kezdtem szervezni egy 10 - 15 perces beszélgetést. Két napot, délelőtti vagy délutáni időpontot is megjelöltem. Német kollégám érkezik a héten, két nagy riportot készítünk. Nos, az ominózus interjúszervezés a szokásos módon, egy sajtóssal indult, telefonon. Udvariasan emailt kért, hogy mikor, hogy, merre, meddig. Megírtam. Visszajelzést ígért. Meg is történt,ám konkrétumok nélkül. Viszont olyasmiket kérdezett, hogy pontosan milyen műsor, mekkora a hallgatottsága a rádiónak...És aztán ma érkezett a fent idézett válasz. Az elején azt írtam, hogy meglepő...de talán nem is annyira az. Eddigi tapasztalatom szerint, ha a kormányoldal nem csupán győzelmi jelentéseit harsoghatja, nem szívesen ad interjút. Tavasszal is volt egy hasonló eset. Akkor tovább tartott az alkudozás. Az aktuális parlamenti képviselő helyett előbb egy másik képviselőt ajánlgattak, majd amikor kiderült, hogy épp nem rá, valamelyik Fidesz szóvivőt akarták a mikrofon elé vetni. De végül az összes fellelhető szóvivő pont rettenetesen elfoglalt volt. Amikor mondtam, hogy másnap, vagy azon a héten bármikor jó lesz,na arra már nem jött válasz.

Kétségtelen, hogy ezúttal valamelyest megindokolta, miért nem tud a képviselő interjút adni. Bár nem tudom értelmezni, hogy a három ülésnap miért zár ki egy interjúadást. Elfoglalt.?De ennyire? Szünet is van, és  parlamenti ülés ide vagy oda, közben is szoktak rövid sajtájt tartani. De ha valóban lenne nyilatkozási szándék, akkor felajánlottak volna egy olyan időpontot, amikor a képviselőnek is jó. És akkor már rajtunk áll, hogy időben ott legyünk. De ez nem történt meg. Marad a sunnyogás. Pont az a fotó jut eszembe, amelyet az Orbán-lány esküvőjéről posztolt Kaminski Fanny (a kormányfő kommunikációs stábjának tagja): munkatársaival a három majmot utánozzák: nem hall, nem beszél, nem lát.

Fotó: Kaminski Fanni /facebook 

A német kollégák meg csodálkoznak. Pár hete volt itt egyikük. Felcsútra mentünk. A polgármestert próbáltam elérni. A titkárnő azt mondta: Mészáros úr a következő héten szabadságon  van, hívjam az alpolgármestert. Hívtam. Mondtam, hogy mit szeretnénk. Mondta, hogy sajnos szabadságon lesz. Visszakérdeztem, hogy ő is? Mondta, hogy igen. Kérdeztem, hogy esetleg utána való héten van-e ideje. Mondta, hogy rém elfoglalt lesz. Mondtam: legfeljebb 20 percről lenne szó. Mondta, hogy nem hiszi, hogy akkor lenne ennyi ideje. Gondoltam, ne barkochbázzunk, hát rákérdeztem: akkor vehetem úgy, hogy NEM is akar interjút adni, ne is számítsunk egy beszélgetésre. Hangosan felröhögött, és azt mondta: igen, pontosan. A német kolléga nem nagyon értette, hogy egy polgármester vagy alpolgármester, egy közszereplő, miért nem hajlandó interjút adni. Mondtam, hogyha kényesebb kérdésekről van szó, sajnos nálunk ez a leggyakoribb reakció, hogy nem mondanak semmit. Hallgatnak. De akkor hogy dolgozunk? - kérdezte. Hát úgy, hogy az ilyen anyagokban elmondjuk, mit is akartunk volna az illetékestől megtudni, megkérdezni, de mivel nem adott interjút, nem tudtuk meg a részleteket, az ő álláspontját.  Szerintem sokkal többet árt az, ha valaki hallgat, nem mond semmit, mintha kiáll, és beszél. Mert úgyis lehet beszélni, hogy semmit sem mond, de legalább azzal nem lehet vádolni, hogy nem szólal meg. Igaz, akkor a kényelmetlen téma terítéken marad. Így, ha nem beszélnek, elmismásolják, sunnyogják, lehet, hogy feledésbe merül. 

Nemlétező városmarketing és sajtósok - pedig a telefonban rém kedves volt, és mindent megígért

Újabb rossz tapasztalatokat sikerült bezsebelnem marketinges, sajtós - PR-s kollégáktól. Pedig ígéretesen indult mindent. Persze lehet, hogy csak a nyári uborkaszezonban lustultak bele egy kicsit, nem tudom. A lényegen nem változtat, és akkor is bosszantó a dolog. Szeptemberben német kollégámmal egy hosszabb magazinanyagot csinálunk a kalocsai paprikáról. Jövő hónap elején fesztivál lesz a városban. Hogy legyen elég megszólaló, háttérinfó, jó időben elkezdtem szervezni a dolgokat. Így jutottam el a fesztivál honlapjára. Amelyen az idei programról szinte semmi nem volt akkor még fenn, a dátumon kívül.

MTI Fotó - Ujvári Sándor 

Ráakadtam viszont két mobilszámra. Nosza, hívtam is sebtében az elsőt. Egy kedves hölgy vette föl. Elmondtam miről lenne szó, milyen segítség, infó kellene. Arra kért, hogy írjak egy e-mailt neki, mert ő most éppen Horvátországban van szabin, és nem tud semmit intézni, nodehamajd hazaér, beleveti magát, és persze, és segít, és küldi, és minden. Hát igen, nem minden nap megy a német közrádió félórás műsort készíteni valamiről. Mondhatni erős reklámértéke van a dolognak.

E-mail elment, én megnyugodtam, hogy pár nap és jönnek az infók, a pontos program. Nem így lett. Közben én is keresgéltem, szerveztem, megszereztem azokat a kontaktokat, amelyeket a szervezőktől sokkal rövidebb idő alatt meg lehetett volna kapni. Sebaj. Egy hét után udvariasan érdeklődtem e-mailben, hogy elfelejtettek-e? Van-e valamilyen nem várt nehézség? Semmi válasz. Pár nappal később hívtam a korábbi mobilt, semmi válasz. Majd üzenetet is hagytam. Semmi. A honlapon fellelhető rubrikákat kitöltve is próbáltam megtudni, milyen programok lesznek a fesztiválon. De semmi. Végül egy másik, a honlapon szereplő mobilt is fölhívtam. Itt is ígéretet kaptam, hogy küldik a programot. Meg elnézést kértek, hogy nem válaszoltak, de kevesen vannak, sok a munka, meg egyebek...

Hát, a program megjött gyorsan. Majd most már a honlapon is kinn van minden. De az milyen magyarázat, hogy azért nem válaszolnak heteken át se e-mailre, se telefonra, se hangpostán hagyott üzenetre, mert kevesen vannak? Mindez a városmarketing osztályon. Néha tényleg nagyon furcsa hely ez a Magyarország....Miért kell, hogy az kiderüljön: kevesen vannak. Akkor nem kell oylan honlapot csinálni, ami ígéretesnek tűnik, segítséget ajánl az újságírónak. Arról nem is beszélve, hogy illik visszaírni és visszahívni azt, aki keresett minket. Ez alapvető dolog. Vagyis annak kéne lennie. 

Fejetlenség az ítélethozatalon

Elismerem, hogy nem mindig könnyű a sajtóval. És azt is, hogy vannak olyan helyek, ahol nagyobb mennyiségű újságírót nagyon nehéz kezelni, elhelyezni. Ugyanakkor vannak olyan alkalmak, amikor elkerülhetetlen az óriási médiaérdeklődés, amikor tényleg egymást tapossuk, hogy ott legyünk, mert ott KELL lenni. Ilyenkor nem lehet egy flegma vállrándítással elintézni, hogy nem regisztráltak, nincs már hely, ez a tv/rádió/lap/portál "nem játszik".

Ítélethirdetés - MTI fotó: Szigetváry Zsolt

Mert hogy ma ez történt a roma gyilkosságok ítélethirdetésén. A Budapest Környéki Törvényszék előtt kora reggeltől óriási volt a tömeg: újságírók, hozzátartozók, aktivisták. És nulla szervezettség. Azt lehetett tudni, hogy sokan eljönnek, regisztrációs kötelezettség is volt. És azon felül is rengeteg jelzés érkezett a sajtóshoz: be szeretnénk jutni. Tanácstalan külföldi kollégák is nagy szemmel néztek, hogy milyen regisztráció, honnan tudják? Én is azt a választ kaptam a múlt héten, hogy hely ugyan nincs már, de azért menjek oda, hátha ki lehet valamit találni.  A sajtós először két ajtó közé parancsolta a listán nem szereplőket. Majd beljebb lehetett jutni. Az véletlen derült ki, hogy fel lehet menni a 107-es terembe, ahol követni lehet az ítélethozatalt. De ezt miért nem ajánlották föl az elején, hiszen rádiósként nekem elég a hang. A legfurább az volt, hogy egy megyei tévé is be akart volna jutni, a biztonsági őr kérdezte a sajtóst, hogy mi legyen, nincs a listán, amire fejrázás volt a válasz, és egy lekezelő: "az kizárt, hogy bemenjen, nem szerepel a listán, tehát nem játszik." Az látszott, hogy fogalma sincs, mit csináljon az újságírókkal. Persze, ezen nem ma reggel kellett volna töprengeni, ha még a múlt héten gondolkodni arról, hol, hogyan lehet a leggördülékenyebben megoldani az egészet.

Persze, világos, a teremnek megvan a befogadóképessége, még ha össze is szorulunk, egy idő után képtelenség több embert bepréselni. Minket, akkreditáció nélkülieket, az emeletre küldtek, hogy majd ott lehet követni az ítélethozatalt. Botor módon egy felkészített sajtószobára számítottam. Egy tárgyaló terem volt, egy tv-vel. Amelybe nem lehetett bemenni. Egy döntésképtelen, és felhatalmazás nélkül pislogni sem merő biztonsági állt az ajtóban. Fél órán át hajtogatta, hogy majd mindjárt bemehetünk, pár perc, a főnökétől vár utasítást. Közben a tv-t sem lehetett bekapcsolni, hiába kértük, hogy megnézzük, működik-e. A válasz az volt, hogy még nem lehet bekapcsolni, majd ha engedélyezik, de működik, mert már kipróbálták. A sor egyre csak nőtt, már 9 óra volt, és nem mehettünk be. Közben a kiszorult, ideges, dühös rokonokat, aktivistákat is fölküldték az emeletre. Akik nem értették miért nem lehet bemenni, miért nem mehetnek a tárgyalóterembe. Volt némi kiabálás. Végül bemehettünk. Mondanom sem kell, hogy sehol egy központi hang, vagy rendes hangszóró. Csak ami a tv-ből kijön, mellette a terem minden zaja: köhögés, beszélgetés, székhúzgálás, illetve az amerikai nagykövetségről ékezett diplomatának szimultán fordító nő hangja. Emellett nulla levegő. Egy klíma elvileg működött benn, pont rám fújt, talán ezért bírtam ki benn. Azt hiszem, a tárgyalóteremben sokkal szörnyűbb volt: annak a tetejét sütötte a nap, és semmi klíma nincs benne, emlékeim szerint. Azon alaposan meglepődtem, amikor a terembe, ahol ültünk, bejött néhány kopasz, fekete pólós, nagy(obb) darab ember. Nem maradtak sokáig... de balhé sem volt, szerencsére.

Nem tudom, hogy a bíróság miért nem készült fel a rohamra jobban. Nem ez volt az első eset, hogy sok újságíró és sok néző jött. A per kezdetén is a csillárról csüngtek az emberek. Addig jó, hogy van két terem a nézőknek, sajtónak, de az egyiket csak az újságíróknak kellett volna megnyitni, ahol van központi hang, ahol a hírügynökség és a portálok munkatársai talán asztalt is találnak, meg konnektort. Ekkora tömeget kezelni kell. A szóvivő lehet, hogy lenn helyt állt,de hogy egyetlen munkatársa sem jött föl, az is biztos. Egy jó dolog volt: az elején hoztak poharakat és hideg ásványvizeket.

Propaganda - sokszor mondják, hátha elhiszik?

A '90-es évek legelején, a gimiben nem foglalkoztattak a politikai események. A világ dolgai még csak-csak, de a hazai (akkor még jugoszláv) történések nem annyira. Egészen addig, amíg egyszer csak arra ébredtem egyik reggel, hogy a Jugoszláv Néphadsereg  Ljubljanát lövi. Aztán jött Zágráb, '92-ben meg Szarajevó.

Arra nagyon emlékszem, hogy azokban az években mindenhonnan ömlött a hazafias propaganda. A műnépdalaktól kezdve az újságokon át a tévéműsorokig. Apu ezekre mindig annyit mondott: agymosás. Lassacskán rájöttem, milyen jó is az, ha az ember  nyelveket beszél. Mert a hazai (jugoszláv) híradásokban mindig a gonosz nyugat, és szegény, szerencsétlen elnyomott szerbek szerepeltek. Viszont a külföldi adókon teljesen mást lehetett látni. Ott az agresszor szerbekről és a szegény, szerencsétlen elnyomott horvátokról / bosnyákokról lehetett hallani. Már aki tudott angolul, németül, vagy épp magyarul. A Vajdaságban élők azért a kormányzati propaganda ellenére eléggé tisztában voltak a valós helyzettel. Az maradt meg bennem, hogy akkor sok mindenről nem lehetett, nem volt tanácsos beszélni. Emlékszem, volt a Napló nevű hetilap - nem mondanám, hogy túl rendszerbarát lett volna. Meg is lett az eredménye: az embargós időkben hogy, hogy nem alig, vagy egyáltalán nem jutottak papírhoz. Anélkül meg nehéz lapot kiadni.

De Szerbia belsejébe már kevesebb hír jutott le. Olyan érzésem volt, hogy Milosevicék addig ismételgetik a dolgokat, a saját valóságukat, amíg valaki, pontosabban mindenki el nem hiszi azt. És persze mindig volt olyan, aki nem sokat tépelődött a dolgokon, elhitte amit mondtak a fejesek, vitt magával még egy embert, akkor már ketten szajkózták a nacionalista és háborús propagandát, és így tovább. Aki meg másként gondolkodott, hamar rájött, jobb ha azt csendben teszi, ha nem akar bajt magának.

Az embargó miatt az ország egy karantén lett. Elhagyni nehéz volt; a katonaköteles férfiak eleve nem kaphattak útlevelet. Be sem jöhetett az országba akárki. Internet meg nem volt. Mindenhonnan az állami propaganda volt elérhető. Nagy cécó volt akörül, amikor Milosevic interjút adott a CNN-nek. A kérdések nem nagyon zavarták, mondta a sablonhülyeségeit. Persze, hogy mindenki más volt a rossz, a gonosz, az alattomos meg a hülye.... Ő mindent jól csinál, csak épp sehogy se, hogy elismerjék.

 A választásokon, mily meglepő, a pálya mindig valahogy Milosevicéknek lejtett. Mindenhonnan dőltek az SPS (Szerb Szocialista Párt) reklámjai: tévé, rádió, óriásplakát, újsághirdetés, szórólap.  '94-ben aztán megjelent egy "új" párt. Jó volt a szlogen, meg is maradt bennem: JUL je cool (vagyis kul). Milosevic felesége gründolta az Egyesült Jugoszláv Baloldal  (JUL - egy csodás választási dal, kissé rossz képminőségben) nevű pártot. Így nem is csoda, hogy az SPS mellett sikeresen beborították az országot.

Más pártok kevés szóhoz jutottak, ha jutottak. Egy szinte hermetikusan elzárt országban aztán sok mindent lehetett csinálni. Ellenségből volt bőven: nem csak a szomszédban folyó háborúban, hanem az országban is: a soknemzetiségű Vajdaságban egyre nehezebb volt nem szerbnek lenni. Fenyegetések, verések, kiirtással, legyilkolással riogató falfirkák, egekbe szökő nacionalizmus. Mindezzel sikeresen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy benzint csak jegyre lehetett venni (ha éppen volt), hogy az üzletek kongtak az ürességtől, hogy nem volt munka, hogy hiperinfláció volt, hogy lenyúlták az emberek devizabetétjeit... Bár nehéz volt, aki csak tudott, menekült az országból - nem csak a katonakötelesek, akik nem akartak az értelmetlen öldöklésben részt venni, hanem a nyelveket beszélő, képzett emberek, a kevésbé képzettek, és akiknek elegük volt a vérgőzös politikából, a nincstelenségből, kilátástalanságból. A legtöbben azután sem mentek vissza, hogy Milosevic eltűnt a politikából.

Bekapcsolt mikrofon: Orbán nem szereti a "nem jó" kérdéseket

Mikrofonok közelében nem árt az óvatosság. Sosem lehet tudni, be vannak-e kapcsolva, rögzíti-e valami az elhangzottakat. A bekapcsolva felejtett mikrofonok már többször okoztak kellemetlenségeket, vagy az, ha valaki elfeledkezett arról, mi van az orra előtt. Károly herceg is így járt tavaly egy sífotózáson, vagy Obama és Sarkozy, akik Netanjahuról mondtak vaskos véleményt. Vagy Orbán Viktor pocakos tábornokozott október 6-án tavaly. És most is egy, a kormányfő közeli mikrofon maradt bekapcsolva. Valahogy erre a mostani kis megjegyzésre még senki nem csapott le.

A minap Orbán tusványosi nyári egyetemen elhangzott előadásával kellett dolgoznom. A közmédia videotárában találtam meg az anyagot. A meglepetés az elején ért. A műsorvezető felkonferálta az eseményt, hogy akkor most élőben kapcsolják a miniszterelnök beszédét. Snitt, képek a bálványosi helyszínről, pódiumon ülőkről. Alatta halk beszélgetés hallatszott.

Orbán Viktor előad - MTI fotó - Beliczay László

Alig néhány tíz másodperc, mielőtt elkezdődött volna. Csak alaposan felhangosítva sikerült megértenem, mi is hangzott el. Orbán Viktor először azt tudakolta,hogy a "lányok fognak segíteni?", majd azt mondta: "ha úgy alakul, hogy a kérdések nem jók....akkor maguk is kérdezzenek." Közben kedélyesen heherészett, valaki azt is közbeszúrta, hogy akkor ki kell egészíteni a kérdéseket. Semmit a véletlenre - jutott eszembe mindjárt. De furcsa is volt ez a nagy elővigyázatosság. hiszen nem is "ellenséges területen" volt, ahol kényes kérdésektől kellett volna tartania. Az már csak magánvélemény, hogy milyen dolog az egy közszereplőtől, hogy azt kérje: ha "nem megfelelően" kérdeznek tőle, akkor vegye már át valaki a kérdésfeltevő szerepét, és "jó" kérdéseket tegyen fel. Itt hallható, látható az előadás, és az elején a "nem jó kérdéses" rész is.

Ennyi volt az intermezzo, sajnos a beszéd végeztével véget is ért a közvetítés, így nem tudtam meg, hogy milyen kérdéseket tettek föl a nézők, vagy hogy a pódiumon ülőknek Orbán segítségére kellett-e sietniük....

Bár a szervezők jó, ha szólnak: figyelem, bekapcsoljuk a mikrofont, tessék viselkedni, a legjobb az, hogy mikrofon közelében semmi olyat nem mond az ember, amit a nyilvánosság jobb ha nem hall.

Az a fránya Brüsszel...

Jövőre lesz 10 éve, hogy az Unióhoz csatlakoztunk. Érdekes volt végigcsinálni, végigkövetni a folyamatot 2000-től, újságíróként. Látni, hogy mi hogyan működik, hova kell(ene) majd a magyaroknak beilleszkedniük. Nekem már akkor is fura volt, és ma, csaknem 10 év után egyre furább, hogy az uniós kérdésekkel mennyire nem foglalkozunk. Ha véletlen igen, akkor valahol a külpolban. Jobb esetben - újságok - külön címke/rovat alá kerülnek be a dolgok. De miért is? Miért kell ezt a belpoltól elválasztani? Hiszen a mindennapi életünket érinti...Mintha a Délmagyarban vagy a Kapos TV-ben nem számolnának be arról, miről döntött a kormány, a parlament, mert az Budapesten történt, más megyében.

Más kérdés, hogy nem mindig egyszerű közérthetővé tenni, mi történik Brüsszelben. De az biztos, hogy nagyobb teret kell neki adni. A szerkesztők gyakran mostohagyerekként bánnak az EU-s témákkal. A legkönnyebb rá azt mondani, hogy unalmas. Nehezen emészthető. Senkit sem érdekel...Végtére is csak a mindennapi életünket érinti, miért kellene vele foglalkozni.

Ha valamiért botrány van, az bekerül a híradásokba, más nem nagyon. Amíg meg nem változtatták az Európai Parlament költségtérítési szabályait, örökzöld toposz volt, hogy valamelyik tévé lencsevégre kapta X képviselőt, amint fapadossal, vagy turistaosztályon repül, miközben első osztályra vette föl a pénzt. Bicskanyitogató. De valljuk be, ennél fontosabb dolgok is történnek arrafelé. Csak ezeket bele kellene végre építeni a híradók híreibe. Vannak kollégák, akik jól ismerik az EU-t, vannak, akiket érdekel - az Unió pedig egy csomó továbbképzési lehetőséget ad. Persze legyinteni könnyebb...

A másik nagy kedvenc, hogy mindenki Brüsszelre mutogat, hogy igen, ott, a csúnya bácsik és nénik ezt eldöntötték. Hát,a rossz hír az, hogy ott semmit sem döntenek el nélkülünk. Mivelhogy a tárgyalásokon mindig ott ül Magyarország képviselője. Konszenzus nélkül pedig nem működik a dolog. Amiben megegyeznek, abba valamennyi tagállam beleegyezett. Igaz, sokkal kényelmesebb a kormányoknak a kényelmetlen dolgoknál azt mondani, hogy nem is mi voltunk, hanem Brüsszel. Ha meg, ugye, valami jó dolog van, akkor azt mindjárt a kormányok magukénak mondják. Ilyenkor nincs brüsszelezés.

Aki tudja, nem mondhatja, aki mondhatja, az....

Néha baromi egyszerű dolgokat baromi nehéz megtudni. No, nem azért mert annyira titkos valamiről van szó, hanem azért, mert akit meg lehet róla kérdezni (az illetékes) az nem elérhető. Igaz, lehet épp értekezlet, pisiszünet, bármi.  De ha valakit többször, órákon át kerget az ember, eredmény nélkül, az azért kiábrándító. Telefon, sms, e-mail, és sehol a válasz, ami -szokás szerint - azonnal kell. Vagy már tegnapra is jó lesz.Van, hogy csak háttérinfóként, nem "élesben", mikrofonba kell a dolog, van, hogy csak tisztázni kéne valamit. Tapasztalatom szerint legtöbbször az illetékes egy kollégája  is meg tudná adni a kért információt.

De nem teheti. Mert nem ő az illetékes, ő nem beszélhet a sajtóval. Neki nem az a feladata.  És a rimánkodás sem használ. Biztos oka van ennek is, lehet, hogy valamikor, valakinek baja volt ebből. Értem a hierarchiát is, de szerintem az is fontos, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok. A talpraesettebbje ilyenkor fölajánlja, hogy megpróbál utánakérdezni, hogy elmondhatja-e. És igen, ilyenkor a hajam tépem, hogy mondd már, nem tudja meg senki. Mert legtöbbször ők sem érik el a főnököt. Igaz, ha bentről keresik, talán előbb küld egy üzenetet. Főleg akkor idegesítő a várakozás, ha egy igen vagy nem a válasz a kérdésre, és ez kell ahhoz, hogy valaminek utánainduljak.. Azt még nem sikerült megértenem, hogyha az illetékes tudja, hogy hosszú órákra nem lesz elérhető semmilyen módon,ilyenkor miért nem adja át a feladatokat másnak? Miért nincs ilyen alkalmakra egy forgatókönyv, munkamegosztás. Attól nem lesz ő kevesebb...Maximum gördülékenyebben mennek a dolgok. Nem szerencsés, ha egy sajtóosztályon minden egyetlen kézben összpontosul annyira, hogyha az a kéz netán nincs kéznél, akkor megáll minden. Nem a főnöknek kell csinálnia mindent, ő irányítson, hozzon döntést, a végrehajtást meg adja át a kollégáknak. Szerintem ez lenne a spanyolviasz.

Ezt a centralizációt mostanság egyre jobban érzem. Régebben az egyszerűbb, nem nyilatkozós dolgokat alacsonyabb szinten is meg lehetett oldani, ha infó kellett, akkor azt az ember megkapta. Most minden piszlicsáré üggyel is a legmagasabb szinten foglalkoznak. Így minden lassúbb, kiszámíthatatlanabb...A legtöbbször az a válasz, hogy már továbbítottuk az illetékesnek, majd jelentkeznek. Mikor? Hát, azt nem tudja, remélhetőleg hamarosan... És tényleg nem tudja, nem rajta múlik. Volt egyszer olyan válasz (utólag) arra, hogy miért nem tudtam az illetékest elérni, mégpedig az, hogy munkaidő után kerestem (péntek, du negyed három...). Mea Culpa. Csak akkor nem túl elegáns számon kérni rajtam: miért nem volt benne az ő álláspontjuk is...

A külpol - miért haldoklik nálunk?

Gyerekkoromban a Híradó - kis túlzással - úgy kezdődött, hogy Moszkva....Jó, persze kemény propaganda volt minden, de azért sok mindenről hallani lehetett, mi történik a világban. Vagy legalábbis a Keleti Blokkban. Végtére is akkoriban az érintette legjobban az embereket. Emlékszem, hogy mennyire szerettem a Panorámát - apuval mindig megnéztük. Ha valamit nem értettem, elmagyarázta, vagy (ez még ugye a '80-as években volt) kis kiegészítést adott, hogy a hallottakat/látottakat hogy is kell érteni.

Manapság mintha kihalt volna a külpol. Elsorvadt. Elsorvasztották? Az újságokban is egyre hátrébb kerül, a Híradókban van, hogy mindez kimerül a résbe szorult a kis kínai gyerek feje, Világhírű Celeb terhes, és pandabébik születtek X állatkertben témakörben. Hurrá....de, hogy a világon más is történt, az sokszor -sajnos -kimarad. Pedig a külpolitikai anyagokkal haza is lehet "üzenni". Azzal, ha megmutatjuk, megírjuk, mi, hogyan működik máshol, vagy épp a buktatókra, hátulütőkre lehet rávilágítani. Sokszor, ha be is kerül egy-egy hír, a hazai, külpoltól elszokott néző nem biztos, hogy érti, miért fontos. Már megint lőttek a Közel-Keleten. Na, puff neki. Máskor is volt ilyen. De ha azt is elmondjuk, hogy ettől akár az egekbe is szökhet az olaj ára, és még drágábban tankolunk, akkor arra nem biztos, hogy csak legyint egyet.  Arról sem sokat hallani, hogy mi történik a környező országokban. Egyre kevesebben írnak arról, ha Ausztriában választanak. Pedig a határ túloldalán figyelnek ránk. Sőt, távolabb is. Manapság persze nem lehet oylan anyagokat csinálni, mint mondjuk '92-ben. De attól, hogy valami infotainment (csodás angol szó a szórakoztató informálásra), nem kell hogy rossz legyen. Ez a mi, az újságírók feladata, hogy a fontos információkat úgy csomagoljuk, olyan körítést adjunk hozzá, hogy az érdekes legyen, érthető, ne kapcsoljanak át/lapozzanak el az emberek. A színes, már-már bugyuta anyagokba is ellehet (vagy inkább kell) rejteni fontos tudnivalókat.

Átlapozni egy német újságot, megnézni egy német híradót, teljesen más érzés, mintha ugyanezt itthon teszem. A németeknek van képük a világról, érdekli őket, hol mi történik. Így maximum csak idehaza lepődnek meg azon, hogy még a Bundestagban is téma vagyunk. Mondhatjuk, hogy a németek már csak ilyenek, minden érdekli őket, mindenbe beleütik az orrukat. De ha onnan nézzük a dolgokat, hogy a német befektetők is beleütik az orrukat a dolgokba, tudják hol, milyen a helyzet, van róla egy képük, tudásuk mielőtt befektetnének. És ugyan elcsépelt, közhelyes, hogy a tudás hatalom, de ez így van. Ha éppen a kakóültetvények kipusztulóban vannak, vagy borzalmasan rossz termés várható, akkor nem éppen ideális, ha valaki csokigyárat akar indítani. De ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen, figyelni kell a világ dolgaira. Hogy a hazai közéletbe sokan belefásultak, meg tudom érteni. Az viszont rossz, ha ha mi itt bezárkózunk a kis világunkba, megelégszünk annyival, hogy éppen ki nagyobbíttatta meg a mellét.

Régebben fajsúlyos volt idehaza a külpolitika. Nem csak a botrányos esetek voltak bemutatva és nem csak felületesen. Igaz, aláírom, külpolitikát jól csinálni nem olcsó mulatság. Az a legjobb, ha a stáb, az újságíró a helyszínre mehet, maga kutat a dolgok, az események után, mert ő az, aki a magyar szempontból tudja elemezni a dolgokat. A nagy hírügynökségektől persze könnyebb és olcsóbb beszerezni a képet, hangot, infót. De az meg olyan, mint a konzervpörkölt a bográcson főtthöz képest. Ehhez képest alig van már olyan magyar szerkesztőség, akinek van külföldi tudósítója. Úgyhogy egyelőre marad a konzerv...

Szóvivő, aki nem a szavak embere?

Elhűlve néztem ma egy híradóbejátszást, egy szinkront. Egy szóvivőnek kellett volna flottul, frappánsan, összeszedetten elmondania, hogy mi is volt a galiba oka, és egyúttal az sem ártott volna, ha megpróbálja megnyugtatni a kedélyeket. Ehelyett maga a rémület volt a képernyőn, hogy úristen, vesz a kamera, el kell mondanom, te jó ég... és mindezt még tetézte az is, hogy a kezében tartott lapról próbálta felolvasni a mondandóját. Ez több mint kínos.

Mert a szóvivő a cég arca. Őt látják a nézők, hallják a hallgatók. Mit lehet gondolni egy ilyen vállalat tevékenységéről, termékéről, szolgáltatásának minőségéről, ha a szóvivője ennyire rossz? Az szerintem teljesen hiteltelenné teszi, hogy papírból próbálja felolvasni, ráadásul ez a nem szakmabelieknek is szembeötlő. Kínos. Amatőr. Mert nem a Sufni Bt. kommunikációját látja el. Bár teljességgel mindegy, hogy mekkora cég szavát viszi, őt azért tették oda, hogy jól csinálja, profin. Nehogy már három összetett mondatot ne tudjon elmondani papír nélkül egy szóvivő... Ha meg nem megy, akkor nem szóvivőnek való. Lehet, hogy fantasztikus közleményeket ír, jól irányít egy csapatot, stratégiákat dolgoz ki, de ha egy szál kamerával és mikrofonnal nem bír el, akkor nem neki való a feladat. A legrutinosabbakkal is van olyan, hogy, amit mondani akar, nem jön össze elsőre - mert fáj a feje, vagy nem aludt, vagy bármi (teszem hozzá: minél rutinosabb, minél jobb szakember valaki, annál kisebb erre az esély) -  de akkor jön az, hogy álljunk le, vegyük újra.

Tudom, hogy nem könnyű a szóvivők dolga. Éppen ezért kell ezt is tanulni. És gyakorolni. A gyakorlás persze nem ugyanaz, mint egy éles helyzet, de magabiztosságot ad, van fogódzó, amihez nyúlni lehet. Ahogy van újságíró gyakornok, gondolom van szóvivő gyakornok is. Nem könnyű dolog a szereplés, de ő ezért kapja a fizetését. Mi lenne vele egy nemzetközi sajtótájékoztatón?  Nem a szóvivőn kell spórolni. Hogy Icuka fia olyan talpraesett, meg jólfésült, az oviban is szépen szavalt, úgyse lesz semmi gubanc, ellesz ő itt a cégnél. Ha egy vállalat komolyan veszi magát, akkor nem így nevez ki valakit a posztra. Lehet, hogy a ma látott fiatalemberből majd jó szóvivő lesz, de az egyértelmű volt, hogy ma erre a feladatra nem állt készen. (Igaz, a cége sem arra, amire létrehozták).

Eddigi munkám során (rádiósként) volt olyanhoz szerencsém, hogy a riportalany (miután a sajtósai kiköveteltek egy kérdéslistát - erről ebben a posztban már írtam) papírról olvasta föl a válaszokat. Először nem hittem a fülemnek. A "baj" akkor jött, amikor visszakérdeztem. Volt, hogy folyékonyan válaszolt, és utána belátta, hogy nem kell neki a papír, de egyszer volt (amit szintén már írtam), hogy az interjúalany azt mondta: ez a kérdés nem szerepel az előre elküldöttek között...

Szóval papírból soha, senki ne olvasson. Tudom, hogy vannak izgulós emberek, akik rettegnek a szerepléstől. Őket is fel lehet készíteni - és az a riporter feladata is, hogy ilyen esetben olyan hangulatot teremtsen, hogy a beszélgetőpartner a szakterületére koncentrálhasson, ne mással foglalkozzon. Ha valaki minden áron papírt akar a kezébe, legvégső esetben egy pontokba szedett, párszavas emlékeztetőt tudok elképzelni. De ahol kamera van, azt sem. 

Press Card, a jó barát

Arról itt írtam, hogy egy újságíró igazolvány milyen galibát okozhat. Szerencsére ilyesmi már nem nagyon fordul elő, vagy a világnak ezen a részén már nem. Ha meg igen, akkor az hír! Szóval az újságíró igazolvány, vagyis a Press Card. Nem véletlen írtam a címben, hogy a jó barát. Mert nagyon sokszor segít, és persze nem csak a munkában. Érdemes betagosodni, kiváltani....bár manapság a legtöbb helyen eleve fényképesek a belépőkártyák, és ha rábiggyesztik azt, hogy PRESS, máris nyert ügyünk van.

Mert vannak olyan események, ahova csak újságíró igazolvánnyal engednek be. Igaz, ez a ritkább eset. Amikor Bush elnök Budapesten volt, nem csak a személyimet nézték meg és ellenőrizték alaposan, hanem azt is, hogy a leadott újságíró igazolvány száma egyezik-e azzal, ami nálam van. Arra is volt példa, hogy technikus kolléga nem jöhetett be, mert semmilyen újságírópapírja nem volt. De forgatásnál is többször jól jött: a stábot volt, hogy oda is beengedték, ahova normális esetben nem. Rádiósként pedig sokszor volt segítségemre, hiszen egy tv-s stábnál egyértelmű, hogy mit csinálnak, de ha az ember írott sajtótól van, vagy, ugye, rádiótól, akkor kevésbé látványos eszközökkel megy eseményre (bár a régi, hatalmas magnók azért...).

De hasznos a Press Card másra is.  Múzeumokba féláron vagy ingyen is be lehet velük menni. Ez főleg a magyar zsebnek fájóan drága nyugati városokban jön jól. Persze nem mindenhol működik a dolog. Belgiumban, Németországban és Ausztriában föl vannak készülve, a pénztáraknál gyakran regisztrálni kell, de van, hogy mindenféle papírmunka nélkül ingyen beengednek. Berlinben még a Madame Tussaud-ban sem kellett jegyet venni, a Körperwelten kiállításon pedig egy szép nagy sajtóanyaggal megpakolt zacskót is a kezembe nyomtak (lett is belőle cikk az on-line-ra). Horvátországban felemás a helyzet: volt, ahol engedményes jegyet adtak, de az egyházi fenntartású helyeken nem volt kedvezmény. Nagy - Britanniában sok múzeum ingyenes (National Gallery, British Museum). De pl. a Tower nem az. Ha jól emlékszem, csak előzetes egyeztetéssel adnak valami kedvezményt. Hiába volt akkor brit diákigazolványom, nem sokat ért: a belépő 11 font volt, diákoknak 10.50 :) .

Mint egy elcseszett társasút - amikor külföldön kell(ene) a helyzet magaslatán lenni

Egy jól sikerült rendezvényről írtam már a blogban. Azt mindannyian tudjuk, hiszen tapasztaltuk, hogy nem mindig mennek  flottul a dolgok. Minél távolabb vagyunk, annál több és váratlanabb gubanc lehet. Murphy - törvény. A külföldi út általában irigyelt dolog - a szakmában is és ismerősök, barátok, családtagok körében is. Igen, persze, baromi jó elutazni, de azt meg elfelejtik, hogy nem városnézésre, strandon hencsergésre vagy kocsmatúrára megy ilyenkor az ember (igény volna rá, és ha lehet, egy kis lazítást be is kell iktatni). Könnyeket nem kell ejteni, de a külföldi út fárasztó, legtöbbször rohanás az egész. Így nagyon sok múlik azon, hogyan készítették elő, mennyire sajtóbarát a szervezés. Az persze baromi jól hangzik, hogy az ember elröppen Párizsba, Tallinnba, Podgoricába, Újdelhibe... De pontos, feszes az időbeosztás, nem lehet késni, cipelni kell a cuccokat, megérkezés után a legritkább esetben van átöltözési, felfrissülési idő - hiszen akivel utazunk, a Fontos Ember dolgozni megy. Mi meg azért, hogy ezt megörökítsük. És hogy ez a legkevésbé legyen döcögős, hajtépős, a sajtósokon, az előkészületeken sok múlik. Hogy mennyire vannak tisztában a különböző médiumok igényeivel, szükségleteivel. Sokszor jobb lenne, ha megkérdeznék és nem csak hasra ütve gondolnák ki a dolgokat.

Mert ahhoz, hogy az esti adásban benne is legyen a tudósítás, édeskevés gépre/buszra rakni az újságírókat, stábokat és elküldeni a Fontos Emberrel. És erre többször is volt példa, hogy nem számoltak azzal: valamikor meg kell írni, valahol meg kell vágni és valahonnan el kell küldeni a beszámolót. Ez a tv-k esetében a legkomplikáltabb. Kép és hang együtt. Manapság, hála a laptopoknak, vágóprogramoknak, egy hotelszobában, egy csendes sarokban is össze lehet dobni egy tudósítást (nem a legjobb, persze, de adásképes), amelyet interneten át lehet küldeni. Ha van internet. Gyors internet. A fotósoknak is át kell küldeniük a képeket, a hírügynökség vagy internetes portálnak meg a rendszerbe tenni a tudósítást. A rádiósok telefonon is be szoktak jelentkezni, akár élőben. Nem túl kényelmes ugyan egy zötyögő buszon ezt megtenni, de ha nincs jobb... A tévéseknek fontos, hogy stand-upot mondjanak a helyszínen. Ezzel erősítjük meg, hogy nekünk jutott, mi biza onnan, helyből, tűzközelből nyomjuk. Ezt gyorsan föl lehet venni. Jó, igen, volt, hogy egy fél busz várt igen sokat kollégára, hogy végre elmondja azt a két mondatot...De erre is kell időt szánni a szervezőknek. És lehetőleg nappali fénynél.

Nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé egy moszkvai út. A sajtót ugyan fölrakták egy rendőri kísérettel ellátott kocsira, de nem mehettünk a delegációval. A zsúfolt, dugóban fuldokló sugárúton nem sokakat zavart a sziréna. Későn értünk a Vörös térre - de mint kiderült, semmiről sem késtünk le.Csodás órákat töltöttünk a Kreml falai közt várakozva. Sajtáj ideje is elérkezett, némi csúszással. És hiába kérdezgettünk bárkit, hogy mi van, vállvonogatás, hümmögés volt a válasz. Meg, hogy hamarosan....mindjárt! Aztán pedig indulni kellett...ki a reptérre, a nem sokat érő rendőri felvezetéssel. Amikor mi, tv-sek fölvetettük, hogy akkor most nekünk át kéne lőni a képeket, ijedt csodálkozás volt a reakció. Hogy azt nem lehet, arra nincs idő. A Vörös tér túloldalán, kb. 800 méterre volt a TV, ahonnan át tudtunk volna játszani. Helyette araszoltunk a dugóban. A jóval később indult delegáció utánunk 5 perccel ért be. Ha akkor van is velünk laptop, nem tudjuk átküldeni, mert ahhoz internetkapcsolat is kellett volna. Gyakorlatilag hiába utaztunk több ezer kilométert. Hullafáradtan értünk haza.

Egy rigai úton béroperatőrt kértek mellém. Állítólag tudott angolul. Oroszul biztos, de úgy meg én nem beszélek. A helyi erővel azért dűlőre jutottunk. Az út szervezői elég rugalmasak voltak, amikor mondtam, hogy nekem ezzel az anyaggal el kell rongyolnom a partnert TV-hez, hogy átlőjük Budapestre. Megmondtam mennyi idő kell kb, ők meg megmondták, hogy akkor hova menjek. Működött.


Van olyan is, amikor nem aznap jövünk haza. Ez azért kényelmesebb megoldás. Ilyenkor lehet este, munka után lazulni. Na, ezt a részét a dolognak lehet irigyelni. És bár az ember külföldön van, a helyi nevezetességekből szinte sosem látunk semmit. Hacsak nem a program része. Kétszer voltam Párizsban, kétszer láttam a Louvre-t: bezárva. Szóval kénytelen leszek visszamenni.

 A sajtósoknak külföldön sincs könnyű dolguk: ismeretlen a terep, a helyi kollégáikkal kell zöld ágra vergődni, ott vannak a nyelvi nehézségek, no meg a gondjaikra bízott hazai sajtócsapat. Mi, újságírók is rájuk zúdítjuk a kéréseinket, és a helyiek is rájuk zúdítják a tudnivalókat. Néha az egész egy rossz társasútra hajaz. Ilyenkor kell tudni összerántani a csapatot. 

Fennakadó szemek a foglalkozás rovatba írt "újságíró" miatt

Nyaraláson nem igazán akartam blogolni - van jobb dolga is az embernek. Viszont egy fura dolog történt megérkezéskor, és ez eszembe juttatott egy régebbi esetet.

Az újságírókat nem mindenhol kedvelik. Van, ahol gyanakodva néznek ránk, vagy be sem engednek minket az országba ( pl. Észak - Korea, ahova legfeljebb nagy ritkán juthatunk be). Tunéziába egy vadiúj, az ürességtől amúgy kongó reptérre érkeztünk meg. A "csöveken" két gép állt. A mienk, meg egy másik. Az útlevélellenőrök akkor kezdtek kapkodni, amikor odaéltünk a pulthoz. A gépen még ki kellett tölteni egy lapot, hogy honnan, hová, mikor megyünk. Volt egy hely, ahova a foglalkozást kellett beírni. Újságíró - mi mást körmöltem volna be.

A papír leadásánál a határőrnek felszaladt a szeme...Rá is kérdezett, hogy mit dolgozom. Mondom: újságíró vagyok. Kért egy tollat tőlem, jó nagy betűkkel ő is ráírta, hogy "journalist". Majd  kérdezgetni kezdett: újság? Tévé? Rádió? Meg, hogy írjam rá a papír hátuljára a munkahely nevét...

Végül beengedett, de a tollam megtartotta. (Egy útitárs nem volt ilyen szerencsés - no nem a foglalkozása, hanem a neve miatt: egy ugyan olyan nevű férfi szerepel az Interpol körözési listáján...).

Szóval ez a gyanakvó reflex nem új nekem. Amikor 1998-ban még újságírást tanultam,  kiváltottam az újságíró igazolványt. Benne volt a pénztárcámban, jó látható helyen. És egy alkalommal, amikor hazamentem Szabadkára, anyu autójával páran kimentünk Palicsra.A város határában rendőrök igazoltattak (pár évvel korábban, még a horvát és bosnyák háború alatt a diszkókban rendszeresek voltak a razziák, keresték a katonaköteleseket). Odaadtam a papírokat, a jogsit, (akkor még jugó) személyit. A rendőr hümmögve nézegette, nem annyira volt elragadtatva, hogy Magyarországon tanulok, de már éppen vissza akarta adni a dolgokat, amikor meglátta a PRESS feliratú kártyát a pénztárcámban. Az meg mi?!?!!? Förmedt rám. Táncsak nem egy újságíró vagyok!?!?! Hát, igen, akkoriban nem nagyon örültek a külföldi újságíróknak azon a tájon. Bár én belföldinek számítottam. Azzal vágtam ki magam, hogy á, az semmi, az iskolában adták csak úgy... Nem igazán tudott ezzel mit kezdeni. Ártatlanul pillogtam felé, de azért kivert a víz. de végül elengedett, mehettünk bulizni.

Aztán 2000-ben egyszer a belügy szabadkai irodájába áthívtak egy beszélgetésre. Hogy én mit is csinálok Magyarországon? Hol is dolgozom? Újságíró? És nem akarnék valamit mesélni? Nem akartam. Inkább három évig nem mentem haza. Utána ugyan, magyar állampolgárként letartóztattak, amikor megpróbáltam hazamenni, miután a követség azt mondta: nem lesz semmi baj. Végül nem is lett, de pár igen izgalmas napom volt. 

Event

Hogy az Audi új gyárat avatott, azt hiszem nagyon sok helyre eljutott. Nem mindennap van 900 millió eurós beruházás - ünnepség. Nagyon német volt minden. Nem mondanám magam gyakorlott gyáravatási - látogatónak (netán tudósítónak), de volt néhányhoz szerencsém. Kicsit (nagyon) máshogy gondolkodnak kinn. Berlini barátunk, akinek régebben színháza volt, mesélte, hogy odakinn bizony felkérnek művészeket, hogy műsorral, programmal vegyenek részt a megnyitón. Nem B-vonalas sztárocskák tátognak a színpadon, nem is a vastagon leszámlázott helyi potentát csókosa produkálja magát.

Itt sem a magyar módi dívott, hanem a kinti. Meg is lepett először, hogy a magyar és a német himnuszt zenekar játszotta, élőben. És aztán a győri balett is fellépett. Nem volt hosszú a tánc, az unalmas beszédek után nekem üdítő volt. Az új autóról a táncosok rántották le a leplet. Szép dolog, hogy a művészetet (is) támogatják így, főleg az, hogy a helyieket. No, de nem is erről akartam írni. Hanem az eseményről, újságírószemmel, hogy milyen volt ott dolgozni.

Profin működött a gárda. Hatalmas csapattal dolgoztak végig. Én semmilyen fennakadással nem találkoztam. Sajtóanyagot pendrive-on osztogattak (újságírók álma, főleg, ha elég méretes tárhely van rajta...), flottul meg volt szervezve minden, pedig nem kevés embert kellett mozgatniuk, és nem csak magyarokat. Hogy a németül nem tudó kollégáknak mennyire volt könnyű/nehéz dolguk, azt nem tudom. Arra ügyeltek, hogy kétnyelvű legyen lehetőség szerint minden.

A budapesti indulást ugyan kissé koránra tették - 3 órával a kezdés előttre. De a belvárosból, valljuk be, a reggeli csúcsban nem a legkönnyebb kijutni. Így jó korán Győrbe értünk - egy tűzpiros, ám motorilag nem a legerősebb Audival és két kollégával. Visszafele egy fehér, bivalyerős sportverziót kaptam, azzal suhantam. Budapest határába 50 perc alatt értem, majd a baleset miatt további két óra volt, mire a Gresham elé beevickéltem leadni.

Győrben kávé, üdítő, pogácsa, aprósütemény fogadott minket, és egy sajtószoba asztalokkal, rajta a wifi - jelszóval. A kezdés a leírtaknak megfelelően volt. Nem voltak csúszások, legalábbis max. pár percnél több sehol sem. És ezt a legnehezebb tartani. Rengeteg meghívott vendég volt, őket a helyükre terelni sem egyszerű, nem beszélve rólunk, újságírókról. A gyárterületen mikrobuszokkal vittek minket.  Az ünnepség helyszínén kameráknak emelvény, hangdobozzal. Igaz, kicsit, mintha szűkösen lettek volna, de megoldották. A hangdobozt végre nem a pulpitus közepére tették, hanem a szélére, így én is, mint szegény rádiós, könnyen tudtam csatlakozni a központi hangra. Ha középen van, akkor át kel mászni a kamerákon, és mivel elég rövid drótom van, nem tudom magammal vinni a készüléket, hogy megjelöljem a fontosabb részeket. Látványos volt a megnyitó. Igaz, nekem kissé hosszúak voltak a beszédek. Főleg, mert túl sok izgalmas dolgot senki sem mondott.

Egy kisebb lazaság azért volt: a sajtó gyárlátogatása kissé elfolyt. A nyakbaakasztón ugyan pontosan rajta volt, hogy mikor, honnan, kinek kell a mikrobusszal indulnia. De ha a sajtósok nem kapirgálnak minket össze, még lehet, hogy most is ott büféznénk.

Az is tetszett, hogy az egész esemény úgy volt megtervezve, megszervezve, hogy lehessen dolgozni. AKinek írnia kell, annak legyen ideje és helye ezt megtenni. Nekem volt időm a felvett anyagot betölteni, megvágni és elküldeni. És nagyon készségesek voltak. Nekem szükségem volt gyárzajokra. Az Audi fősajtósa (német) azonnal jött velem, segített. Sőt, mivel igazi ipari zaj az összeszerelőcsarnokban nem volt, intézett nekem egy pendrive-ot, amelyen egy kisfilm volt, jó sok zajjal, hanggal. Flottul ment mindent. Ha valamire szükségem volt, azonnal intézkedtek, nem volt szemforgatás, sóhajtozás. Az is igaz, hogy ez azért volt lehetséges, mert sok emberrel dolgoznak, tehát volt tartalék a rendszerben, nem egy szerencsétlent állítottak oda, hogy majd, te kisszivem, elkezelgeted a sajtót.

Communicare necesse est

Kommunikálni (tudni) kell(ene). Arról már írtam, hogy nem szerencsés nagyon szaknyelven beszélni, mert nehezen emészthető, esetleg a többség meg sem érti. Vagy ha túl sok az idegen szó, akkor is távirányítónyomkodásra ösztönözheti a nézőt. A szóvivők feladata, ugye, hogy vigyék a szót, azaz a sajtóval bíbelődjenek. Persze, mi újságírók sokkal jobban szeretünk nem a szóvivővel értekezni, lehetőség szerint nem őt, hanem a témához legjobban értőt, a vezetőt, a főnököt szeretjük mikrofonvégre kapni. Hiszen ő az, aki a legkompetensebb, a legtöbb információt tudja, akinek széles rálátása van a dologra. Ez persze önmagában nem elég. Lehet a legjobb szakember, de ez édeskevés, ha nem a szavak embere. Ekkor kell némi segítséget kérni: mert jóó, ha felkészítik az interjúra, a sajtótájékoztatóra.

Egyáltalán nem szégyen médiatréningen részt venni. Inkább ajánlanám. A tréningen valóságos a helyzet, csak épp nem élesben megy. Nincs ott az igazi nyilvánosság, hogy ország - világ előtt kínos helyzetbe kerüljön. Ott lehet megtanulni, hogyan is működik a sajtó. Mert hiába érkezem egy csodás dossziéval a tájékoztatóra, ha a kutya sem kíváncsi rá, hanem másról kezdenek faggatni. Akármilyen talpraesett is valaki, nem könnyű a kamerák, mikrofonok előtt állni. Ezt bizony jó gyakorolni. Szakemberekkel. Akik elmondják, mit hogyan lehet jobban csinálni, mire figyeljen oda, hogyan gesztikuláljon, merre nézzen, és arra is oda kell figyelni: miben jelenik meg. A sok kis apró trükköt lehet elsajátítani, amellyel könnyebb kiállni a nyilvánosság elé. Az biztos, hogy az első alkalom lesz a legnehezebb, mint minden másban.

Nagy "kedvencem", amikor interjú előtt arról érdeklődnek, hogy mégis milyen kérdések lesznek. Amikor bejelentkezem valahová, valakihez, mindig elmondom, hogy mi a téma, hova készül az anyag, mikor szeretném megejteni a beszélgetést. Legtöbbször ennyi elég is. De néha....De néha megizzasztanak. Van, hogy a (túlbuzgó) sajtósok akarnak mindenáron KÉRDÉSEKET kapni. Kiskezitcsókolom....A témát és a kezdőkérdést meg tudom mondani, no de a többit?!?!?! Honnan tudjam mit válaszol rájuk? Hiszen attól interjú az interjú, hogy beszélgetünk, kérdezek - felelnek rá, ami újabb kérdést vethet fel, amelyeket fel kel tenni. És igen, velem is volt olyan, hogy írtam egy listát, hogy "az alábbi témáról, témakörökkel szeretnék az interjúban foglalkozni," - tudatosan nem kérdéssort írtam. De így is megesett, hogy az interjúalany egyszer csak megjegyezte: ez a kérdés nem volt a megküldöttek között. És nem értette a meghökkenésem. Mert neki azt mondták, hogy csak a leírtakat fogják tőle kérdezni. Na, erre is jó egy médiatréning.

Mert azt meg tudom érteni, hogy szeretne felkészülni az interjúalany, hogy utánanézzen a dolgoknak. Bár, ha a téma a szakterülete, akkor meg úgysem tudok olyat kérdezni, amire ne tudná a választ. Interjúban különben sem szerencsés sok adatot felsorolni: ki tudja azt hallás után megjegyezni? Leírva, táblázatban, grafikonon kell azt megmutatni. A minél kevesebb szám híve vagyok. A kérdéssor csak egy látszatmankó lehet, pont azért, mert a válaszok csak a helyszínen derülnek ki. És az is valahol vicces látvány, amikor a kinyomtatott kérdéssort szorongatva jelenik meg valaki a beszélgetésen. Az előre egyeztetett kérdésekkel persze a kellemetlen faggatózást is ki akarhatják kerülni. Mert valóban, néha kénytelenek vagyunk kicsit a hátsó ajtón belépni. Ha egy témáról valaki az istenért sem akar beszélni, keresünk egy olyat, amelyről szívesen mondana pár szót, és ha már ott vagyunk, akkor megkérdezzük a másikról is. A jó sajtósteam erre is felkészíti a munkaadóját. És elfelejti az előre elküldött kérdéssort. 

Amikor a fagyi visszanyal(na)

Néhányszor már megkaptam, hogy veletek, újságírókkal aztán nem könnyű. Aláírom, néha vannak a külső szemlélőnek talán furcsának tűnő dolgaink, de ezeket nem azért csináljuk, hogy a másikkal kitoljunk, raboljuk az idejét. Ha nem csináljuk, akkor jön a panasz, hogy miért nézett ki 10 évvel idősebbnek a képen, miért volt olyan rossz a hang, stb. Interjút adni nem egyszerű dolog. Van, akinek könnyen megy, más begörcsöl, ha mikrofont lát, vagy uram bocsá' működő kamera közelébe kerül. Van, aki már szerzett annyi rutint, hogy gond nélkül végigcsináljon egy kérdezz - feleleket. Az, hogy az interjúalany ne legyen sikítófrászban, főleg rajtunk múlik. Az már megbeszéléskor érződik, a telefonban, ha izgul. Bármennyire is sietünk, szakítsunk arra időt, hogy megnyugtassuk. Van, aki szeretné érteni a folyamatot: hogyan épül fel egy anyag, ebben neki mi lesz a szerepe. Ne felejtsük el: mi a kamera túlsó végén állunk, gyakorlattal, és nem a mi szemünkbe világít a fejlámpa.

Tévésként mindig van egy kis idő a bemelegítésre. Amikor megérkezik a stáb és beáll az operatőr a kamerával, el lehet (és szerintem el is kell) beszélgetni az interjúalannyal. Nekünk is segítség, ha vázoljuk: mire számítunk -  mennyire kell / nem kell belemélyedni a témába. Manapság egyre ritkább a háromfős stáb (operatőr, technikus, riporter). Pedig mindenkinek szerepe van. Újabban a technikust spórolják meg. Vagyis inkább "spórolják meg". Mert egy jó technikus kell. Nem karácsonyfadísz ő, aki elvezetgeti a stábautót és leparkol meg viszi a statívot, lámpát (ha kell) meg a többi cuccot. Ő felel a hangért, hogy az használható és jó legyen, ha kell, segít bevilágítani, és figyel arra is, legyen feltöltött akkumulátor a kamerához. Ha háromfős stábbal megy az ember helyszínre, akkor a riporter nyugodt szívvel foglalkozhat a riportalannyal. Ha nem, akkor viszont az operatőrének jó, ha segít, már amiben tud, hogy mielőbb indulhasson a munka. Ilyenkor azonban a szerencsétlen interjúalany azt látja, hogy ketten szöszölnek a randa fekete gép körül, ő meg ott áll. Ezt nem tartom szerencsésnek.

Szóval, amíg elkészülnek a kamerával, amolyan jó masszőr módjára el lehet lazítani akivel beszélni fogunk. Itt akár új infót is lehet szerezni, vagy egy másik anyag alapjait megcsípni. Van olyan is, hogy a riportalany segít a riporternek, ha éppen nincs teljesen képben, mert tőle rettenetesen távol álló dologról kell értelmes anyagot fabrikálnia. És ezt nem szabad szégyellni elmondani. Sokkal kínosabb, ha útközben derül ki: lövésünk sincs a dolgokról. Igaz, az a mi felelősségünk, hogy felkészüljünk, de vannak helyzetek, amikor erre nincs idő, vagy útközben telefonálnak rá az emberre: ugorj be ide és ide, és csinálj ezzel és ezzel egy interjút a maghasadás rejtelmeiről. Puff... Szóval jók ezek a felvétel előtti beszélgetések. Megalapozhatja a jó hangulatot, hogy az interjúalany is segítőkész legyen. De volt, hogy ezt arra kellett használnom ezt az időt, hogy az újságírók, vagy éppen a munkahelyem iránti ellenszenvet mérsékeljem annyira, hogy a témára tudjon figyelni és ne az utálat, előítélet foglalkoztassa.

Segíteni neki megnyílni - ha éppen izgulós a beszélgetőpartner és fél a szerepléstől, vagy a háta közepére kívánja az egészet. Sokaknak nem jelent örömet, hogy a tévében, vagy A TÉVÉBEN szerepelhet. A legjobb, ha partner akivel beszélünk. Nekem is neki is könnyebb így. De ezért meg is kell dolgozni. Oda kell figyelni amit mond, komolyan venni.

Többször előfordult velem, hogy forgatás előtt sztorizgatott, érthetően, gördülékenyen beszélt a riportalany, ahogy elindult a kamera, mintha benyomták volna rajta a bikkfanyelv gombot. Ilyenkor kell nekünk azon lennünk, hogy ebből kizökkentsük. Hogy visszavezessük a sztorizgatós üzemmódhoz. Nem egyszerű ez mindig, azt tudom, de kérdésekkel, belekérdezéssel lehet terelgetni. Azt nem tartom jó megoldásnak, hogy letorkoljuk: na, most álljunk akkor meg, és tessék nekem ezt úgy mondani, mint az előbb, amikor beszéltünk. De azt közbeszúrhatjuk, hogy tessék nyugodtan lazábban fogalmazni, mintha a gyerekének/unokájának/barátjának mesélné el, amit a dologról tudni kell. Ez általában működik. Még az izgulósabbaknál. Mert akkor a fejében nem az van, hogy ő  A TÉVÉNEK nyilatkozik, hanem, hogy egy közeli személynek mesél el valamit. Néha szerintem egy feles gyorsabb és hatékonyabb megoldást hozott volna...

Gyakran azért egy-egy interjúhoz rögösebb út vezet. Például amikor időpontot szeretnék valakitől a beszélgetéshez kérni, és már azon elképed, hogy én még ezen a héten szeretném nyélbe ütni (pedig még csak kedd van). Ilyenkor kell a rábeszélőkészség. Főleg azt megértetni, hogy nem órákra akarom elrabolni a rettentően fontos feladatától, hanem 10-15 percre. Legalábbis, ha hírműsorról van szó. De azt is el kell fogadni, ha nem áll kötélnek. Udvariasan megszoktam kérdezni, hogy kit ajánlana maga helyett, aki már aznap elérhető. Nos, volt olyan is, hogy "megrémülve" a lehetőségtől, hogy netán más szerepeljen a témában, végül mégiscsak kötélnek állt.

Ha nem kamerával, csak hanggal dolgozik az ember, vagy éppen írott sajtónak, akkor könnyebb a bemelegítés: nem kell fél szemmel a kamerát figyelni, le lehet ülni, és a diktafont pl. sokkal diszkrétebben lehet elindítani, mint egy felvételt. Azt tapasztaltam, hogy az emberek a kamerától jobban tartanak, mint egy sima mikrofontól.

Aztán vannak ám érdekes dolgok, amikor a fagyi megpróbál visszanyalni. Amikor a riportalany jobban akarja tudni, hogy hogyan is kell interjút készíteni. Két hónapja esett meg velem ez legutóbb. Simán indult az ügy, az interjú előtt elmondtam mi az ami érdekel, megnyugtattam, hogy a túl hosszú és barokkos válaszokat nyugodtan kerülheti, lévén németre kell majd fordítanom, és talán könnyebb, ha egyszerűbben fogalmaz. A beszélgetés alatt rájöttem, hogy pár dolgot nem akar kimondani, kerülgeti. Hát kérdezgettem, és sikerült is az infókat így összecsipegetni. Amikor egyszer csak megkérdezte, hogy nem lesz ez így már sok? Nem kéne leállni, mert szerinte eleget beszélt. Erre csak annyit mondtam, hogy még nem kaptam minden kérdésemre választ.Ekkor végre kibökte, hogy valamire nem is fog válaszolni, mert azokat az adatokat majd két hét múlva publikálják, külön. De végül így is meg lett, ami kell.

Kincsesládikó - a telefonkönyv

Amikor elkezdtem az újságírást, a mobiltelefon és az internet is ippeghogycsak bontogatta idehaza a szárnyait. Sokan még csipogót használtak - vagyis személyi hívót. Az alig huszonéves unokahúgom szerintem nem is tudja miről beszélek. Sikeresen kihalt a kütyü...

Szóval még a 90-es évek vége felé kezdtem dolgozni, azért maradtak meg bennem ezek az őskövületek. Már az elején megértettem, hogy mennyire fontosak a kapcsolatok. Vagyis azok a legfontosabbak. A kapcsolat információt, hírt jelent. Pedig akkor még csak indultak a kereskedelmi tévék, nem volt ilyen hírverseny. Ma meg nagyon hír sincs, de ez nem ide tartozik most. A kollégák féltve őrizték a telefonszámokat. Ez nagyon ma sem változott. Kincset értek a telefonkönyvek. Manapság már a legtöbben a telefonjukba írják be a számokat. Vagy a régről megszerzett, számítógépre mentett exceles listát toldozgatják - foltozgatják. Nos, nem a sajtósok számát szokás hét pecsét alatt őrizni, hanem az Ügyben Illetékesét, a Nagyfőnökét. Ezeket a számokat nem túl könnyű beszerezni. És persze egy vezetőváltásnál indul újra minden.

Az internet azért nagyban megkönnyíti a munkánkat. A legtöbb szervezetnek, cégnek, stb. van honlapja, amelyen vannak elérhetőségek. Legalábbis jobb esetben. A profiknál/nagyoknál van olyan menüpont, hogy sajtószoba, sajtókapcsolatok vagy csak simán sajtó. Az ilyesminek mindig örül az ember, nem kell végignyálazni mindent, hogy valahol egy telefonszámot találjunk. Legalábbis jobb esetben. Egy honlap akkor jó, ha könnyen kezelhető, egyszerű rajta keresni, az információk gyorsan elérhetőek. És ha van sajtóosztály, akkor fel vannak tüntetve a kollégák elérhetőségeinél a telefonszámok. Lehetőleg mobil. Mert igen, többször botlottam olyanba, hogy csak egy email cím volt megadva. A honlapon pedig csak hosszas keresés után lehetett egy csenevész központi számot találni. Könnyítsük meg mindenki életét azzal, hogy telefonszámot is mellékelünk. Volt már olyan honlappal is dolgom, ahol egyetlen telefonszám sem volt. Nagy nehezen egy emailcímet találtam. Írtam is rá, a válasz azóta is érkezik...

Ugyanígy praktikus, ha a sajtónak szóló meghívókon ott áll, ki a kontaktszemély, kit lehet keresni, ha kérdésünk van, segítség kell. És nem árt, ha a vonal túlsó felén valóban olyan van, aki érti a dolgát, nem kell mindent valakitől megkérdeznie és csak utána visszahívni. Jó, ha talpraesett és rugalmas a személy, aki a lehetetlennél lehetetlenebb ötleteket, kéréseket is szemrebbenés nélkül tudja kezelni. Ehhez azonban önállóságot kell kapnia. Cégeknél tapasztaltam, hogy néha egy vessző miatt is a Központ Jóváhagyása kellett.

Egymás közt meg szoktuk tárgyalni, hogy hol milyenek a sajtósok. Hogy lehet-e rájuk számítani, vagy inkább sajtóelhárítók: azaz bármit szeretnénk, esélyünk sincs, lepattintanak, elhajtanak. Jó, értem én, hogy nem szeretik a kínos, vagy kínosnak vélt kérdéseket, de aztán meg csak előáll az a szitu, amikor nekik lenne fontos, hogy a sajtó megjelenjen. Világos, ha a főnök elzárkózik, nem (mindig) tudnak csodát tenni. Ilyenkor azt tartom fairnek, ha ezt meg is mondják az újságírónak. A sunnyogásnál nincs kínosabb. A nem is válasz, amelyet el kell fogadnunk, de az, hogy napokig, hetekig megy a hitegetés, tologatás, igen kínos. Velem legutóbb márciusban esett meg ilyen. Azóta is várom, hogy visszahívjanak, visszaírjanak. Interjúkérésemre először azt a választ kaptam, hogy akivel én beszélni szeretnék, sajna nagyon elfoglalt. Oké. Felajánlottak egy szóvivőt. Mondtam, rendben. Majd szóvivő is rém elfoglalt lett, ekkor mondták, hogy akkor visszahívnak még, csak körbekérdeznek. Lehet, nem értek még a kérdezgetés végére és csak én vagyok türelmetlen.

Az idő és más buktatók - a nagyon nagy bejelentések

A sajtáj előtti perceket nagyon szeretem. Lehet trécselni a kollégákkal, megosztani, beszerezni a legújabb infókat és persze a pletykákat is. A nagymenők villoghatnak a jólértesültségükkel...Szóval kellemes a zsongás ilyenkor. Akár a sajtósokkal is lehet smúzolni egyet. Ilyenkor hasznos infómorzsákat lehet összecsipegetni. És persze kapcsolatépítésre sem utolsó az ilyen - ha valaki munkahelyet váltana, érdeklődhet, hol van hely, hol érdemes próbálkoznia (sajna manapság ez igen csak ritka dolog...). Arról nem is beszélve, hogy mennyire jó a régi kollégákkal locsogni egyet. Az azonban idegesítő, ha az esemény sehogy sem akar elkezdődni. Van persze olyan, hogy picit még várnak, mert valaki, aki jelezte, nem ért oda. De a meghirdetett időpontnál, véleményem szerint, öt percet, végső esetben maximum 10-et lehet várni. Nem fair a többiekkel szemben, akik időben ott voltak, hogy megvárassák őket. Hiszen tovább kell menni, a következő riportalanyhoz, helyszínre. Akinek "csak" az eseményről kell tudósítania, annak is van jobb dolga, mint a kényelmetlen székeken ücsörögni. A hajszál pontos kezdésnél azért jobb szeretem, amikor öt perccel a meghirdetettnél később kezdenek. Így az utolsó, vagy az az utáni percben beesők sem maradnak le.

Van persze olyan is, amikor tárgyalás miatt csúszik a dolog. Ezt nem igazán lehet előre látni.Ilyenkor jó, ha a sajtósok foglalkoznak az újságírókkal - különben nyűgösek leszünk. Rövidebb nem lesz ugyan a várakozás, de ha néha-néha valaki elmondja: hogy még tart a megbeszélés, és ha minden jól megy még 10 perc és jönnek... és akkor 15 perc múlva megint meg lehet ezt ismételni. De addig sem ülünk ott bután, magunkra hagyva. Ha nagyon nagy a csúszás, mágikus megtartóereje van a kávénak és víznek. És ha végre elkezdődik a sajtáj, kedves gesztus, ha a csúszás miatt elnézést kérnek. Még, ha munka is volt.

- Gyertek, rendkívül fontos, nagy bejelentés lesz a sajtájon! - nem egyszer hívtak már fel ilyen bombasztikus ígérettel. Nos, a várttal ellentétben ez a legkevésbé sem villanyoz fel. Illetve először, kezdőként igen, hogy hú, pont engem hívtak fel a Nagy Hírrel (mivel is?) -  mindez addig tartott, amíg a rutinosak le nem hűtöttek. Ilyenkor azonnal visszakérdez az ember: mit jelent be? Amire a válasz: - Gyertek el, és megtudod. - De mégis mi lesz? Mit mondjak benn, a szerkesztőnek? - Azt nem tudom, de gyertek ki.  Sokkal előrébb nem jutottunk. A rendkívüli sajtájoknál szokott ilyen előfordulni. Nincsenek könnyű helyzetben a sajtósok, akiknek az a feladatuk, hogy megtöltsék a sajtószobát. De az is feladatuk, hogy ne lőjék le a Nagy Bejelentést. Persze ilyenkor lehet ködösítve semmit mondani. Pl.: aktuálpolitikáról fog beszélni, vagy: új fejlemény van egy ügyben. Illetve eleve: nem kell bombasztikus jelzőkkel dobálózni. Elég szólni, hogy XY ekkor és itt rendkívüli sajtájt tart. Ilyenkor nincs annyi faggatózás. Értem én, hogy az lenne a jó, ha minden jelentős szerkesztőség csőre töltött mikrofonnal, kocsányon lógó szemekkel tódulna az első szóra, de ez nem így van.

Ha valóban jelentős dologról van szó, úgyis mindenki beszámol róla, mert nem tehetik meg a szerkesztőségek, hogy nem adnak hírt. Persze ha a hír csak "hír"(azaz még egy kerületi lap eldugott sarkába is csak azért kerülhet be, mert Klárika kérte), az kínossá, hiteltelenné teszi a bejelentőt. És legközelebb mindenki csak legyinteni fog.

Célszerű, ha a Nagy Bejelentésre a bejelentő sajtósai is készülnek. Ma már nem túl drágán lehet olyan kamerát szerezni, amely jó minőségben rögzít. És nagyon praktikus, ha a tájékoztatót rögzítik képben, hangban. Így, ha valaki nem jött el (lehet rá megrovóan, morcosan nézni, amíg átadják neki a felvételt, vagy a telefonban sokatmondóan, rosszallóan hümmögni, amíg leírják az email címet, ahova a linket/videót elküldik) hozzájut az anyaghoz, fel tudja használni. A legegyszerűbb a saját honlapra feltölteni. Onnan bárki elérheti a videót, vagy a hangfájlt. Mellé akár a közlemény, akár pár fotó is feltehető, a szerkesztőségek nagy örömére. Ez szinte saját hírügynökség működését feltételezi, de a gyakorlatban az egész nem olyan komplikált, mint ahogy kinéz. Arról nem is beszélve, hogy mekkora szeretettel gondolunk az ilyen flottul működő, a mi munkánkat segítő (elvégző? :) szervezetekre.