A sajtáj előtti perceket nagyon szeretem. Lehet trécselni a kollégákkal, megosztani, beszerezni a legújabb infókat és persze a pletykákat is. A nagymenők villoghatnak a jólértesültségükkel...Szóval kellemes a zsongás ilyenkor. Akár a sajtósokkal is lehet smúzolni egyet. Ilyenkor hasznos infómorzsákat lehet összecsipegetni. És persze kapcsolatépítésre sem utolsó az ilyen - ha valaki munkahelyet váltana, érdeklődhet, hol van hely, hol érdemes próbálkoznia (sajna manapság ez igen csak ritka dolog...). Arról nem is beszélve, hogy mennyire jó a régi kollégákkal locsogni egyet. Az azonban idegesítő, ha az esemény sehogy sem akar elkezdődni. Van persze olyan, hogy picit még várnak, mert valaki, aki jelezte, nem ért oda. De a meghirdetett időpontnál, véleményem szerint, öt percet, végső esetben maximum 10-et lehet várni. Nem fair a többiekkel szemben, akik időben ott voltak, hogy megvárassák őket. Hiszen tovább kell menni, a következő riportalanyhoz, helyszínre. Akinek "csak" az eseményről kell tudósítania, annak is van jobb dolga, mint a kényelmetlen székeken ücsörögni. A hajszál pontos kezdésnél azért jobb szeretem, amikor öt perccel a meghirdetettnél később kezdenek. Így az utolsó, vagy az az utáni percben beesők sem maradnak le.
Van persze olyan is, amikor tárgyalás miatt csúszik a dolog. Ezt nem igazán lehet előre látni.Ilyenkor jó, ha a sajtósok foglalkoznak az újságírókkal - különben nyűgösek leszünk. Rövidebb nem lesz ugyan a várakozás, de ha néha-néha valaki elmondja: hogy még tart a megbeszélés, és ha minden jól megy még 10 perc és jönnek... és akkor 15 perc múlva megint meg lehet ezt ismételni. De addig sem ülünk ott bután, magunkra hagyva. Ha nagyon nagy a csúszás, mágikus megtartóereje van a kávénak és víznek. És ha végre elkezdődik a sajtáj, kedves gesztus, ha a csúszás miatt elnézést kérnek. Még, ha munka is volt.
- Gyertek, rendkívül fontos, nagy bejelentés lesz a sajtájon! - nem egyszer hívtak már fel ilyen bombasztikus ígérettel. Nos, a várttal ellentétben ez a legkevésbé sem villanyoz fel. Illetve először, kezdőként igen, hogy hú, pont engem hívtak fel a Nagy Hírrel (mivel is?) - mindez addig tartott, amíg a rutinosak le nem hűtöttek. Ilyenkor azonnal visszakérdez az ember: mit jelent be? Amire a válasz: - Gyertek el, és megtudod. - De mégis mi lesz? Mit mondjak benn, a szerkesztőnek? - Azt nem tudom, de gyertek ki. Sokkal előrébb nem jutottunk. A rendkívüli sajtájoknál szokott ilyen előfordulni. Nincsenek könnyű helyzetben a sajtósok, akiknek az a feladatuk, hogy megtöltsék a sajtószobát. De az is feladatuk, hogy ne lőjék le a Nagy Bejelentést. Persze ilyenkor lehet ködösítve semmit mondani. Pl.: aktuálpolitikáról fog beszélni, vagy: új fejlemény van egy ügyben. Illetve eleve: nem kell bombasztikus jelzőkkel dobálózni. Elég szólni, hogy XY ekkor és itt rendkívüli sajtájt tart. Ilyenkor nincs annyi faggatózás. Értem én, hogy az lenne a jó, ha minden jelentős szerkesztőség csőre töltött mikrofonnal, kocsányon lógó szemekkel tódulna az első szóra, de ez nem így van.
Ha valóban jelentős dologról van szó, úgyis mindenki beszámol róla, mert nem tehetik meg a szerkesztőségek, hogy nem adnak hírt. Persze ha a hír csak "hír"(azaz még egy kerületi lap eldugott sarkába is csak azért kerülhet be, mert Klárika kérte), az kínossá, hiteltelenné teszi a bejelentőt. És legközelebb mindenki csak legyinteni fog.
Célszerű, ha a Nagy Bejelentésre a bejelentő sajtósai is készülnek. Ma már nem túl drágán lehet olyan kamerát szerezni, amely jó minőségben rögzít. És nagyon praktikus, ha a tájékoztatót rögzítik képben, hangban. Így, ha valaki nem jött el (lehet rá megrovóan, morcosan nézni, amíg átadják neki a felvételt, vagy a telefonban sokatmondóan, rosszallóan hümmögni, amíg leírják az email címet, ahova a linket/videót elküldik) hozzájut az anyaghoz, fel tudja használni. A legegyszerűbb a saját honlapra feltölteni. Onnan bárki elérheti a videót, vagy a hangfájlt. Mellé akár a közlemény, akár pár fotó is feltehető, a szerkesztőségek nagy örömére. Ez szinte saját hírügynökség működését feltételezi, de a gyakorlatban az egész nem olyan komplikált, mint ahogy kinéz. Arról nem is beszélve, hogy mekkora szeretettel gondolunk az ilyen flottul működő, a mi munkánkat segítő (elvégző? :) szervezetekre.
Van persze olyan is, amikor tárgyalás miatt csúszik a dolog. Ezt nem igazán lehet előre látni.Ilyenkor jó, ha a sajtósok foglalkoznak az újságírókkal - különben nyűgösek leszünk. Rövidebb nem lesz ugyan a várakozás, de ha néha-néha valaki elmondja: hogy még tart a megbeszélés, és ha minden jól megy még 10 perc és jönnek... és akkor 15 perc múlva megint meg lehet ezt ismételni. De addig sem ülünk ott bután, magunkra hagyva. Ha nagyon nagy a csúszás, mágikus megtartóereje van a kávénak és víznek. És ha végre elkezdődik a sajtáj, kedves gesztus, ha a csúszás miatt elnézést kérnek. Még, ha munka is volt.
- Gyertek, rendkívül fontos, nagy bejelentés lesz a sajtájon! - nem egyszer hívtak már fel ilyen bombasztikus ígérettel. Nos, a várttal ellentétben ez a legkevésbé sem villanyoz fel. Illetve először, kezdőként igen, hogy hú, pont engem hívtak fel a Nagy Hírrel (mivel is?) - mindez addig tartott, amíg a rutinosak le nem hűtöttek. Ilyenkor azonnal visszakérdez az ember: mit jelent be? Amire a válasz: - Gyertek el, és megtudod. - De mégis mi lesz? Mit mondjak benn, a szerkesztőnek? - Azt nem tudom, de gyertek ki. Sokkal előrébb nem jutottunk. A rendkívüli sajtájoknál szokott ilyen előfordulni. Nincsenek könnyű helyzetben a sajtósok, akiknek az a feladatuk, hogy megtöltsék a sajtószobát. De az is feladatuk, hogy ne lőjék le a Nagy Bejelentést. Persze ilyenkor lehet ködösítve semmit mondani. Pl.: aktuálpolitikáról fog beszélni, vagy: új fejlemény van egy ügyben. Illetve eleve: nem kell bombasztikus jelzőkkel dobálózni. Elég szólni, hogy XY ekkor és itt rendkívüli sajtájt tart. Ilyenkor nincs annyi faggatózás. Értem én, hogy az lenne a jó, ha minden jelentős szerkesztőség csőre töltött mikrofonnal, kocsányon lógó szemekkel tódulna az első szóra, de ez nem így van.
Ha valóban jelentős dologról van szó, úgyis mindenki beszámol róla, mert nem tehetik meg a szerkesztőségek, hogy nem adnak hírt. Persze ha a hír csak "hír"(azaz még egy kerületi lap eldugott sarkába is csak azért kerülhet be, mert Klárika kérte), az kínossá, hiteltelenné teszi a bejelentőt. És legközelebb mindenki csak legyinteni fog.
Célszerű, ha a Nagy Bejelentésre a bejelentő sajtósai is készülnek. Ma már nem túl drágán lehet olyan kamerát szerezni, amely jó minőségben rögzít. És nagyon praktikus, ha a tájékoztatót rögzítik képben, hangban. Így, ha valaki nem jött el (lehet rá megrovóan, morcosan nézni, amíg átadják neki a felvételt, vagy a telefonban sokatmondóan, rosszallóan hümmögni, amíg leírják az email címet, ahova a linket/videót elküldik) hozzájut az anyaghoz, fel tudja használni. A legegyszerűbb a saját honlapra feltölteni. Onnan bárki elérheti a videót, vagy a hangfájlt. Mellé akár a közlemény, akár pár fotó is feltehető, a szerkesztőségek nagy örömére. Ez szinte saját hírügynökség működését feltételezi, de a gyakorlatban az egész nem olyan komplikált, mint ahogy kinéz. Arról nem is beszélve, hogy mekkora szeretettel gondolunk az ilyen flottul működő, a mi munkánkat segítő (elvégző? :) szervezetekre.
Egyetértek mindennel :)
VálaszTörlésAmíg (7 hónapig, helyettesítésre felkérve) sajtóreferensként az ÁNTSZ-nél én is rögzítettem a saját sajtótájékoztatóinkat, nekem is nagyon jó tapasztalataim voltak :) Volt, hogy használták is az így készített anyagokat - ez így mindenkinek nagyon jó volt! Csak a minőségre oda kell figyelni, a rossz hang, a homályos kép használhatatlan...
Mi még tovább is mentünk: készültek rövid tájékoztató videók, melyeket a hírportálok és egészségügyi honlapok használtak szeretettel.
Én is volt,hogy használtam a videótokat. És igen, fontos a minőség. És jó,ha a technikát kezelő ért is hozzá.
Törlés