Press Card, a jó barát

Arról itt írtam, hogy egy újságíró igazolvány milyen galibát okozhat. Szerencsére ilyesmi már nem nagyon fordul elő, vagy a világnak ezen a részén már nem. Ha meg igen, akkor az hír! Szóval az újságíró igazolvány, vagyis a Press Card. Nem véletlen írtam a címben, hogy a jó barát. Mert nagyon sokszor segít, és persze nem csak a munkában. Érdemes betagosodni, kiváltani....bár manapság a legtöbb helyen eleve fényképesek a belépőkártyák, és ha rábiggyesztik azt, hogy PRESS, máris nyert ügyünk van.

Mert vannak olyan események, ahova csak újságíró igazolvánnyal engednek be. Igaz, ez a ritkább eset. Amikor Bush elnök Budapesten volt, nem csak a személyimet nézték meg és ellenőrizték alaposan, hanem azt is, hogy a leadott újságíró igazolvány száma egyezik-e azzal, ami nálam van. Arra is volt példa, hogy technikus kolléga nem jöhetett be, mert semmilyen újságírópapírja nem volt. De forgatásnál is többször jól jött: a stábot volt, hogy oda is beengedték, ahova normális esetben nem. Rádiósként pedig sokszor volt segítségemre, hiszen egy tv-s stábnál egyértelmű, hogy mit csinálnak, de ha az ember írott sajtótól van, vagy, ugye, rádiótól, akkor kevésbé látványos eszközökkel megy eseményre (bár a régi, hatalmas magnók azért...).

De hasznos a Press Card másra is.  Múzeumokba féláron vagy ingyen is be lehet velük menni. Ez főleg a magyar zsebnek fájóan drága nyugati városokban jön jól. Persze nem mindenhol működik a dolog. Belgiumban, Németországban és Ausztriában föl vannak készülve, a pénztáraknál gyakran regisztrálni kell, de van, hogy mindenféle papírmunka nélkül ingyen beengednek. Berlinben még a Madame Tussaud-ban sem kellett jegyet venni, a Körperwelten kiállításon pedig egy szép nagy sajtóanyaggal megpakolt zacskót is a kezembe nyomtak (lett is belőle cikk az on-line-ra). Horvátországban felemás a helyzet: volt, ahol engedményes jegyet adtak, de az egyházi fenntartású helyeken nem volt kedvezmény. Nagy - Britanniában sok múzeum ingyenes (National Gallery, British Museum). De pl. a Tower nem az. Ha jól emlékszem, csak előzetes egyeztetéssel adnak valami kedvezményt. Hiába volt akkor brit diákigazolványom, nem sokat ért: a belépő 11 font volt, diákoknak 10.50 :) .

Mint egy elcseszett társasút - amikor külföldön kell(ene) a helyzet magaslatán lenni

Egy jól sikerült rendezvényről írtam már a blogban. Azt mindannyian tudjuk, hiszen tapasztaltuk, hogy nem mindig mennek  flottul a dolgok. Minél távolabb vagyunk, annál több és váratlanabb gubanc lehet. Murphy - törvény. A külföldi út általában irigyelt dolog - a szakmában is és ismerősök, barátok, családtagok körében is. Igen, persze, baromi jó elutazni, de azt meg elfelejtik, hogy nem városnézésre, strandon hencsergésre vagy kocsmatúrára megy ilyenkor az ember (igény volna rá, és ha lehet, egy kis lazítást be is kell iktatni). Könnyeket nem kell ejteni, de a külföldi út fárasztó, legtöbbször rohanás az egész. Így nagyon sok múlik azon, hogyan készítették elő, mennyire sajtóbarát a szervezés. Az persze baromi jól hangzik, hogy az ember elröppen Párizsba, Tallinnba, Podgoricába, Újdelhibe... De pontos, feszes az időbeosztás, nem lehet késni, cipelni kell a cuccokat, megérkezés után a legritkább esetben van átöltözési, felfrissülési idő - hiszen akivel utazunk, a Fontos Ember dolgozni megy. Mi meg azért, hogy ezt megörökítsük. És hogy ez a legkevésbé legyen döcögős, hajtépős, a sajtósokon, az előkészületeken sok múlik. Hogy mennyire vannak tisztában a különböző médiumok igényeivel, szükségleteivel. Sokszor jobb lenne, ha megkérdeznék és nem csak hasra ütve gondolnák ki a dolgokat.

Mert ahhoz, hogy az esti adásban benne is legyen a tudósítás, édeskevés gépre/buszra rakni az újságírókat, stábokat és elküldeni a Fontos Emberrel. És erre többször is volt példa, hogy nem számoltak azzal: valamikor meg kell írni, valahol meg kell vágni és valahonnan el kell küldeni a beszámolót. Ez a tv-k esetében a legkomplikáltabb. Kép és hang együtt. Manapság, hála a laptopoknak, vágóprogramoknak, egy hotelszobában, egy csendes sarokban is össze lehet dobni egy tudósítást (nem a legjobb, persze, de adásképes), amelyet interneten át lehet küldeni. Ha van internet. Gyors internet. A fotósoknak is át kell küldeniük a képeket, a hírügynökség vagy internetes portálnak meg a rendszerbe tenni a tudósítást. A rádiósok telefonon is be szoktak jelentkezni, akár élőben. Nem túl kényelmes ugyan egy zötyögő buszon ezt megtenni, de ha nincs jobb... A tévéseknek fontos, hogy stand-upot mondjanak a helyszínen. Ezzel erősítjük meg, hogy nekünk jutott, mi biza onnan, helyből, tűzközelből nyomjuk. Ezt gyorsan föl lehet venni. Jó, igen, volt, hogy egy fél busz várt igen sokat kollégára, hogy végre elmondja azt a két mondatot...De erre is kell időt szánni a szervezőknek. És lehetőleg nappali fénynél.

Nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé egy moszkvai út. A sajtót ugyan fölrakták egy rendőri kísérettel ellátott kocsira, de nem mehettünk a delegációval. A zsúfolt, dugóban fuldokló sugárúton nem sokakat zavart a sziréna. Későn értünk a Vörös térre - de mint kiderült, semmiről sem késtünk le.Csodás órákat töltöttünk a Kreml falai közt várakozva. Sajtáj ideje is elérkezett, némi csúszással. És hiába kérdezgettünk bárkit, hogy mi van, vállvonogatás, hümmögés volt a válasz. Meg, hogy hamarosan....mindjárt! Aztán pedig indulni kellett...ki a reptérre, a nem sokat érő rendőri felvezetéssel. Amikor mi, tv-sek fölvetettük, hogy akkor most nekünk át kéne lőni a képeket, ijedt csodálkozás volt a reakció. Hogy azt nem lehet, arra nincs idő. A Vörös tér túloldalán, kb. 800 méterre volt a TV, ahonnan át tudtunk volna játszani. Helyette araszoltunk a dugóban. A jóval később indult delegáció utánunk 5 perccel ért be. Ha akkor van is velünk laptop, nem tudjuk átküldeni, mert ahhoz internetkapcsolat is kellett volna. Gyakorlatilag hiába utaztunk több ezer kilométert. Hullafáradtan értünk haza.

Egy rigai úton béroperatőrt kértek mellém. Állítólag tudott angolul. Oroszul biztos, de úgy meg én nem beszélek. A helyi erővel azért dűlőre jutottunk. Az út szervezői elég rugalmasak voltak, amikor mondtam, hogy nekem ezzel az anyaggal el kell rongyolnom a partnert TV-hez, hogy átlőjük Budapestre. Megmondtam mennyi idő kell kb, ők meg megmondták, hogy akkor hova menjek. Működött.


Van olyan is, amikor nem aznap jövünk haza. Ez azért kényelmesebb megoldás. Ilyenkor lehet este, munka után lazulni. Na, ezt a részét a dolognak lehet irigyelni. És bár az ember külföldön van, a helyi nevezetességekből szinte sosem látunk semmit. Hacsak nem a program része. Kétszer voltam Párizsban, kétszer láttam a Louvre-t: bezárva. Szóval kénytelen leszek visszamenni.

 A sajtósoknak külföldön sincs könnyű dolguk: ismeretlen a terep, a helyi kollégáikkal kell zöld ágra vergődni, ott vannak a nyelvi nehézségek, no meg a gondjaikra bízott hazai sajtócsapat. Mi, újságírók is rájuk zúdítjuk a kéréseinket, és a helyiek is rájuk zúdítják a tudnivalókat. Néha az egész egy rossz társasútra hajaz. Ilyenkor kell tudni összerántani a csapatot. 

Fennakadó szemek a foglalkozás rovatba írt "újságíró" miatt

Nyaraláson nem igazán akartam blogolni - van jobb dolga is az embernek. Viszont egy fura dolog történt megérkezéskor, és ez eszembe juttatott egy régebbi esetet.

Az újságírókat nem mindenhol kedvelik. Van, ahol gyanakodva néznek ránk, vagy be sem engednek minket az országba ( pl. Észak - Korea, ahova legfeljebb nagy ritkán juthatunk be). Tunéziába egy vadiúj, az ürességtől amúgy kongó reptérre érkeztünk meg. A "csöveken" két gép állt. A mienk, meg egy másik. Az útlevélellenőrök akkor kezdtek kapkodni, amikor odaéltünk a pulthoz. A gépen még ki kellett tölteni egy lapot, hogy honnan, hová, mikor megyünk. Volt egy hely, ahova a foglalkozást kellett beírni. Újságíró - mi mást körmöltem volna be.

A papír leadásánál a határőrnek felszaladt a szeme...Rá is kérdezett, hogy mit dolgozom. Mondom: újságíró vagyok. Kért egy tollat tőlem, jó nagy betűkkel ő is ráírta, hogy "journalist". Majd  kérdezgetni kezdett: újság? Tévé? Rádió? Meg, hogy írjam rá a papír hátuljára a munkahely nevét...

Végül beengedett, de a tollam megtartotta. (Egy útitárs nem volt ilyen szerencsés - no nem a foglalkozása, hanem a neve miatt: egy ugyan olyan nevű férfi szerepel az Interpol körözési listáján...).

Szóval ez a gyanakvó reflex nem új nekem. Amikor 1998-ban még újságírást tanultam,  kiváltottam az újságíró igazolványt. Benne volt a pénztárcámban, jó látható helyen. És egy alkalommal, amikor hazamentem Szabadkára, anyu autójával páran kimentünk Palicsra.A város határában rendőrök igazoltattak (pár évvel korábban, még a horvát és bosnyák háború alatt a diszkókban rendszeresek voltak a razziák, keresték a katonaköteleseket). Odaadtam a papírokat, a jogsit, (akkor még jugó) személyit. A rendőr hümmögve nézegette, nem annyira volt elragadtatva, hogy Magyarországon tanulok, de már éppen vissza akarta adni a dolgokat, amikor meglátta a PRESS feliratú kártyát a pénztárcámban. Az meg mi?!?!!? Förmedt rám. Táncsak nem egy újságíró vagyok!?!?! Hát, igen, akkoriban nem nagyon örültek a külföldi újságíróknak azon a tájon. Bár én belföldinek számítottam. Azzal vágtam ki magam, hogy á, az semmi, az iskolában adták csak úgy... Nem igazán tudott ezzel mit kezdeni. Ártatlanul pillogtam felé, de azért kivert a víz. de végül elengedett, mehettünk bulizni.

Aztán 2000-ben egyszer a belügy szabadkai irodájába áthívtak egy beszélgetésre. Hogy én mit is csinálok Magyarországon? Hol is dolgozom? Újságíró? És nem akarnék valamit mesélni? Nem akartam. Inkább három évig nem mentem haza. Utána ugyan, magyar állampolgárként letartóztattak, amikor megpróbáltam hazamenni, miután a követség azt mondta: nem lesz semmi baj. Végül nem is lett, de pár igen izgalmas napom volt. 

Event

Hogy az Audi új gyárat avatott, azt hiszem nagyon sok helyre eljutott. Nem mindennap van 900 millió eurós beruházás - ünnepség. Nagyon német volt minden. Nem mondanám magam gyakorlott gyáravatási - látogatónak (netán tudósítónak), de volt néhányhoz szerencsém. Kicsit (nagyon) máshogy gondolkodnak kinn. Berlini barátunk, akinek régebben színháza volt, mesélte, hogy odakinn bizony felkérnek művészeket, hogy műsorral, programmal vegyenek részt a megnyitón. Nem B-vonalas sztárocskák tátognak a színpadon, nem is a vastagon leszámlázott helyi potentát csókosa produkálja magát.

Itt sem a magyar módi dívott, hanem a kinti. Meg is lepett először, hogy a magyar és a német himnuszt zenekar játszotta, élőben. És aztán a győri balett is fellépett. Nem volt hosszú a tánc, az unalmas beszédek után nekem üdítő volt. Az új autóról a táncosok rántották le a leplet. Szép dolog, hogy a művészetet (is) támogatják így, főleg az, hogy a helyieket. No, de nem is erről akartam írni. Hanem az eseményről, újságírószemmel, hogy milyen volt ott dolgozni.

Profin működött a gárda. Hatalmas csapattal dolgoztak végig. Én semmilyen fennakadással nem találkoztam. Sajtóanyagot pendrive-on osztogattak (újságírók álma, főleg, ha elég méretes tárhely van rajta...), flottul meg volt szervezve minden, pedig nem kevés embert kellett mozgatniuk, és nem csak magyarokat. Hogy a németül nem tudó kollégáknak mennyire volt könnyű/nehéz dolguk, azt nem tudom. Arra ügyeltek, hogy kétnyelvű legyen lehetőség szerint minden.

A budapesti indulást ugyan kissé koránra tették - 3 órával a kezdés előttre. De a belvárosból, valljuk be, a reggeli csúcsban nem a legkönnyebb kijutni. Így jó korán Győrbe értünk - egy tűzpiros, ám motorilag nem a legerősebb Audival és két kollégával. Visszafele egy fehér, bivalyerős sportverziót kaptam, azzal suhantam. Budapest határába 50 perc alatt értem, majd a baleset miatt további két óra volt, mire a Gresham elé beevickéltem leadni.

Győrben kávé, üdítő, pogácsa, aprósütemény fogadott minket, és egy sajtószoba asztalokkal, rajta a wifi - jelszóval. A kezdés a leírtaknak megfelelően volt. Nem voltak csúszások, legalábbis max. pár percnél több sehol sem. És ezt a legnehezebb tartani. Rengeteg meghívott vendég volt, őket a helyükre terelni sem egyszerű, nem beszélve rólunk, újságírókról. A gyárterületen mikrobuszokkal vittek minket.  Az ünnepség helyszínén kameráknak emelvény, hangdobozzal. Igaz, kicsit, mintha szűkösen lettek volna, de megoldották. A hangdobozt végre nem a pulpitus közepére tették, hanem a szélére, így én is, mint szegény rádiós, könnyen tudtam csatlakozni a központi hangra. Ha középen van, akkor át kel mászni a kamerákon, és mivel elég rövid drótom van, nem tudom magammal vinni a készüléket, hogy megjelöljem a fontosabb részeket. Látványos volt a megnyitó. Igaz, nekem kissé hosszúak voltak a beszédek. Főleg, mert túl sok izgalmas dolgot senki sem mondott.

Egy kisebb lazaság azért volt: a sajtó gyárlátogatása kissé elfolyt. A nyakbaakasztón ugyan pontosan rajta volt, hogy mikor, honnan, kinek kell a mikrobusszal indulnia. De ha a sajtósok nem kapirgálnak minket össze, még lehet, hogy most is ott büféznénk.

Az is tetszett, hogy az egész esemény úgy volt megtervezve, megszervezve, hogy lehessen dolgozni. AKinek írnia kell, annak legyen ideje és helye ezt megtenni. Nekem volt időm a felvett anyagot betölteni, megvágni és elküldeni. És nagyon készségesek voltak. Nekem szükségem volt gyárzajokra. Az Audi fősajtósa (német) azonnal jött velem, segített. Sőt, mivel igazi ipari zaj az összeszerelőcsarnokban nem volt, intézett nekem egy pendrive-ot, amelyen egy kisfilm volt, jó sok zajjal, hanggal. Flottul ment mindent. Ha valamire szükségem volt, azonnal intézkedtek, nem volt szemforgatás, sóhajtozás. Az is igaz, hogy ez azért volt lehetséges, mert sok emberrel dolgoznak, tehát volt tartalék a rendszerben, nem egy szerencsétlent állítottak oda, hogy majd, te kisszivem, elkezelgeted a sajtót.

Communicare necesse est

Kommunikálni (tudni) kell(ene). Arról már írtam, hogy nem szerencsés nagyon szaknyelven beszélni, mert nehezen emészthető, esetleg a többség meg sem érti. Vagy ha túl sok az idegen szó, akkor is távirányítónyomkodásra ösztönözheti a nézőt. A szóvivők feladata, ugye, hogy vigyék a szót, azaz a sajtóval bíbelődjenek. Persze, mi újságírók sokkal jobban szeretünk nem a szóvivővel értekezni, lehetőség szerint nem őt, hanem a témához legjobban értőt, a vezetőt, a főnököt szeretjük mikrofonvégre kapni. Hiszen ő az, aki a legkompetensebb, a legtöbb információt tudja, akinek széles rálátása van a dologra. Ez persze önmagában nem elég. Lehet a legjobb szakember, de ez édeskevés, ha nem a szavak embere. Ekkor kell némi segítséget kérni: mert jóó, ha felkészítik az interjúra, a sajtótájékoztatóra.

Egyáltalán nem szégyen médiatréningen részt venni. Inkább ajánlanám. A tréningen valóságos a helyzet, csak épp nem élesben megy. Nincs ott az igazi nyilvánosság, hogy ország - világ előtt kínos helyzetbe kerüljön. Ott lehet megtanulni, hogyan is működik a sajtó. Mert hiába érkezem egy csodás dossziéval a tájékoztatóra, ha a kutya sem kíváncsi rá, hanem másról kezdenek faggatni. Akármilyen talpraesett is valaki, nem könnyű a kamerák, mikrofonok előtt állni. Ezt bizony jó gyakorolni. Szakemberekkel. Akik elmondják, mit hogyan lehet jobban csinálni, mire figyeljen oda, hogyan gesztikuláljon, merre nézzen, és arra is oda kell figyelni: miben jelenik meg. A sok kis apró trükköt lehet elsajátítani, amellyel könnyebb kiállni a nyilvánosság elé. Az biztos, hogy az első alkalom lesz a legnehezebb, mint minden másban.

Nagy "kedvencem", amikor interjú előtt arról érdeklődnek, hogy mégis milyen kérdések lesznek. Amikor bejelentkezem valahová, valakihez, mindig elmondom, hogy mi a téma, hova készül az anyag, mikor szeretném megejteni a beszélgetést. Legtöbbször ennyi elég is. De néha....De néha megizzasztanak. Van, hogy a (túlbuzgó) sajtósok akarnak mindenáron KÉRDÉSEKET kapni. Kiskezitcsókolom....A témát és a kezdőkérdést meg tudom mondani, no de a többit?!?!?! Honnan tudjam mit válaszol rájuk? Hiszen attól interjú az interjú, hogy beszélgetünk, kérdezek - felelnek rá, ami újabb kérdést vethet fel, amelyeket fel kel tenni. És igen, velem is volt olyan, hogy írtam egy listát, hogy "az alábbi témáról, témakörökkel szeretnék az interjúban foglalkozni," - tudatosan nem kérdéssort írtam. De így is megesett, hogy az interjúalany egyszer csak megjegyezte: ez a kérdés nem volt a megküldöttek között. És nem értette a meghökkenésem. Mert neki azt mondták, hogy csak a leírtakat fogják tőle kérdezni. Na, erre is jó egy médiatréning.

Mert azt meg tudom érteni, hogy szeretne felkészülni az interjúalany, hogy utánanézzen a dolgoknak. Bár, ha a téma a szakterülete, akkor meg úgysem tudok olyat kérdezni, amire ne tudná a választ. Interjúban különben sem szerencsés sok adatot felsorolni: ki tudja azt hallás után megjegyezni? Leírva, táblázatban, grafikonon kell azt megmutatni. A minél kevesebb szám híve vagyok. A kérdéssor csak egy látszatmankó lehet, pont azért, mert a válaszok csak a helyszínen derülnek ki. És az is valahol vicces látvány, amikor a kinyomtatott kérdéssort szorongatva jelenik meg valaki a beszélgetésen. Az előre egyeztetett kérdésekkel persze a kellemetlen faggatózást is ki akarhatják kerülni. Mert valóban, néha kénytelenek vagyunk kicsit a hátsó ajtón belépni. Ha egy témáról valaki az istenért sem akar beszélni, keresünk egy olyat, amelyről szívesen mondana pár szót, és ha már ott vagyunk, akkor megkérdezzük a másikról is. A jó sajtósteam erre is felkészíti a munkaadóját. És elfelejti az előre elküldött kérdéssort. 

Amikor a fagyi visszanyal(na)

Néhányszor már megkaptam, hogy veletek, újságírókkal aztán nem könnyű. Aláírom, néha vannak a külső szemlélőnek talán furcsának tűnő dolgaink, de ezeket nem azért csináljuk, hogy a másikkal kitoljunk, raboljuk az idejét. Ha nem csináljuk, akkor jön a panasz, hogy miért nézett ki 10 évvel idősebbnek a képen, miért volt olyan rossz a hang, stb. Interjút adni nem egyszerű dolog. Van, akinek könnyen megy, más begörcsöl, ha mikrofont lát, vagy uram bocsá' működő kamera közelébe kerül. Van, aki már szerzett annyi rutint, hogy gond nélkül végigcsináljon egy kérdezz - feleleket. Az, hogy az interjúalany ne legyen sikítófrászban, főleg rajtunk múlik. Az már megbeszéléskor érződik, a telefonban, ha izgul. Bármennyire is sietünk, szakítsunk arra időt, hogy megnyugtassuk. Van, aki szeretné érteni a folyamatot: hogyan épül fel egy anyag, ebben neki mi lesz a szerepe. Ne felejtsük el: mi a kamera túlsó végén állunk, gyakorlattal, és nem a mi szemünkbe világít a fejlámpa.

Tévésként mindig van egy kis idő a bemelegítésre. Amikor megérkezik a stáb és beáll az operatőr a kamerával, el lehet (és szerintem el is kell) beszélgetni az interjúalannyal. Nekünk is segítség, ha vázoljuk: mire számítunk -  mennyire kell / nem kell belemélyedni a témába. Manapság egyre ritkább a háromfős stáb (operatőr, technikus, riporter). Pedig mindenkinek szerepe van. Újabban a technikust spórolják meg. Vagyis inkább "spórolják meg". Mert egy jó technikus kell. Nem karácsonyfadísz ő, aki elvezetgeti a stábautót és leparkol meg viszi a statívot, lámpát (ha kell) meg a többi cuccot. Ő felel a hangért, hogy az használható és jó legyen, ha kell, segít bevilágítani, és figyel arra is, legyen feltöltött akkumulátor a kamerához. Ha háromfős stábbal megy az ember helyszínre, akkor a riporter nyugodt szívvel foglalkozhat a riportalannyal. Ha nem, akkor viszont az operatőrének jó, ha segít, már amiben tud, hogy mielőbb indulhasson a munka. Ilyenkor azonban a szerencsétlen interjúalany azt látja, hogy ketten szöszölnek a randa fekete gép körül, ő meg ott áll. Ezt nem tartom szerencsésnek.

Szóval, amíg elkészülnek a kamerával, amolyan jó masszőr módjára el lehet lazítani akivel beszélni fogunk. Itt akár új infót is lehet szerezni, vagy egy másik anyag alapjait megcsípni. Van olyan is, hogy a riportalany segít a riporternek, ha éppen nincs teljesen képben, mert tőle rettenetesen távol álló dologról kell értelmes anyagot fabrikálnia. És ezt nem szabad szégyellni elmondani. Sokkal kínosabb, ha útközben derül ki: lövésünk sincs a dolgokról. Igaz, az a mi felelősségünk, hogy felkészüljünk, de vannak helyzetek, amikor erre nincs idő, vagy útközben telefonálnak rá az emberre: ugorj be ide és ide, és csinálj ezzel és ezzel egy interjút a maghasadás rejtelmeiről. Puff... Szóval jók ezek a felvétel előtti beszélgetések. Megalapozhatja a jó hangulatot, hogy az interjúalany is segítőkész legyen. De volt, hogy ezt arra kellett használnom ezt az időt, hogy az újságírók, vagy éppen a munkahelyem iránti ellenszenvet mérsékeljem annyira, hogy a témára tudjon figyelni és ne az utálat, előítélet foglalkoztassa.

Segíteni neki megnyílni - ha éppen izgulós a beszélgetőpartner és fél a szerepléstől, vagy a háta közepére kívánja az egészet. Sokaknak nem jelent örömet, hogy a tévében, vagy A TÉVÉBEN szerepelhet. A legjobb, ha partner akivel beszélünk. Nekem is neki is könnyebb így. De ezért meg is kell dolgozni. Oda kell figyelni amit mond, komolyan venni.

Többször előfordult velem, hogy forgatás előtt sztorizgatott, érthetően, gördülékenyen beszélt a riportalany, ahogy elindult a kamera, mintha benyomták volna rajta a bikkfanyelv gombot. Ilyenkor kell nekünk azon lennünk, hogy ebből kizökkentsük. Hogy visszavezessük a sztorizgatós üzemmódhoz. Nem egyszerű ez mindig, azt tudom, de kérdésekkel, belekérdezéssel lehet terelgetni. Azt nem tartom jó megoldásnak, hogy letorkoljuk: na, most álljunk akkor meg, és tessék nekem ezt úgy mondani, mint az előbb, amikor beszéltünk. De azt közbeszúrhatjuk, hogy tessék nyugodtan lazábban fogalmazni, mintha a gyerekének/unokájának/barátjának mesélné el, amit a dologról tudni kell. Ez általában működik. Még az izgulósabbaknál. Mert akkor a fejében nem az van, hogy ő  A TÉVÉNEK nyilatkozik, hanem, hogy egy közeli személynek mesél el valamit. Néha szerintem egy feles gyorsabb és hatékonyabb megoldást hozott volna...

Gyakran azért egy-egy interjúhoz rögösebb út vezet. Például amikor időpontot szeretnék valakitől a beszélgetéshez kérni, és már azon elképed, hogy én még ezen a héten szeretném nyélbe ütni (pedig még csak kedd van). Ilyenkor kell a rábeszélőkészség. Főleg azt megértetni, hogy nem órákra akarom elrabolni a rettentően fontos feladatától, hanem 10-15 percre. Legalábbis, ha hírműsorról van szó. De azt is el kell fogadni, ha nem áll kötélnek. Udvariasan megszoktam kérdezni, hogy kit ajánlana maga helyett, aki már aznap elérhető. Nos, volt olyan is, hogy "megrémülve" a lehetőségtől, hogy netán más szerepeljen a témában, végül mégiscsak kötélnek állt.

Ha nem kamerával, csak hanggal dolgozik az ember, vagy éppen írott sajtónak, akkor könnyebb a bemelegítés: nem kell fél szemmel a kamerát figyelni, le lehet ülni, és a diktafont pl. sokkal diszkrétebben lehet elindítani, mint egy felvételt. Azt tapasztaltam, hogy az emberek a kamerától jobban tartanak, mint egy sima mikrofontól.

Aztán vannak ám érdekes dolgok, amikor a fagyi megpróbál visszanyalni. Amikor a riportalany jobban akarja tudni, hogy hogyan is kell interjút készíteni. Két hónapja esett meg velem ez legutóbb. Simán indult az ügy, az interjú előtt elmondtam mi az ami érdekel, megnyugtattam, hogy a túl hosszú és barokkos válaszokat nyugodtan kerülheti, lévén németre kell majd fordítanom, és talán könnyebb, ha egyszerűbben fogalmaz. A beszélgetés alatt rájöttem, hogy pár dolgot nem akar kimondani, kerülgeti. Hát kérdezgettem, és sikerült is az infókat így összecsipegetni. Amikor egyszer csak megkérdezte, hogy nem lesz ez így már sok? Nem kéne leállni, mert szerinte eleget beszélt. Erre csak annyit mondtam, hogy még nem kaptam minden kérdésemre választ.Ekkor végre kibökte, hogy valamire nem is fog válaszolni, mert azokat az adatokat majd két hét múlva publikálják, külön. De végül így is meg lett, ami kell.

Kincsesládikó - a telefonkönyv

Amikor elkezdtem az újságírást, a mobiltelefon és az internet is ippeghogycsak bontogatta idehaza a szárnyait. Sokan még csipogót használtak - vagyis személyi hívót. Az alig huszonéves unokahúgom szerintem nem is tudja miről beszélek. Sikeresen kihalt a kütyü...

Szóval még a 90-es évek vége felé kezdtem dolgozni, azért maradtak meg bennem ezek az őskövületek. Már az elején megértettem, hogy mennyire fontosak a kapcsolatok. Vagyis azok a legfontosabbak. A kapcsolat információt, hírt jelent. Pedig akkor még csak indultak a kereskedelmi tévék, nem volt ilyen hírverseny. Ma meg nagyon hír sincs, de ez nem ide tartozik most. A kollégák féltve őrizték a telefonszámokat. Ez nagyon ma sem változott. Kincset értek a telefonkönyvek. Manapság már a legtöbben a telefonjukba írják be a számokat. Vagy a régről megszerzett, számítógépre mentett exceles listát toldozgatják - foltozgatják. Nos, nem a sajtósok számát szokás hét pecsét alatt őrizni, hanem az Ügyben Illetékesét, a Nagyfőnökét. Ezeket a számokat nem túl könnyű beszerezni. És persze egy vezetőváltásnál indul újra minden.

Az internet azért nagyban megkönnyíti a munkánkat. A legtöbb szervezetnek, cégnek, stb. van honlapja, amelyen vannak elérhetőségek. Legalábbis jobb esetben. A profiknál/nagyoknál van olyan menüpont, hogy sajtószoba, sajtókapcsolatok vagy csak simán sajtó. Az ilyesminek mindig örül az ember, nem kell végignyálazni mindent, hogy valahol egy telefonszámot találjunk. Legalábbis jobb esetben. Egy honlap akkor jó, ha könnyen kezelhető, egyszerű rajta keresni, az információk gyorsan elérhetőek. És ha van sajtóosztály, akkor fel vannak tüntetve a kollégák elérhetőségeinél a telefonszámok. Lehetőleg mobil. Mert igen, többször botlottam olyanba, hogy csak egy email cím volt megadva. A honlapon pedig csak hosszas keresés után lehetett egy csenevész központi számot találni. Könnyítsük meg mindenki életét azzal, hogy telefonszámot is mellékelünk. Volt már olyan honlappal is dolgom, ahol egyetlen telefonszám sem volt. Nagy nehezen egy emailcímet találtam. Írtam is rá, a válasz azóta is érkezik...

Ugyanígy praktikus, ha a sajtónak szóló meghívókon ott áll, ki a kontaktszemély, kit lehet keresni, ha kérdésünk van, segítség kell. És nem árt, ha a vonal túlsó felén valóban olyan van, aki érti a dolgát, nem kell mindent valakitől megkérdeznie és csak utána visszahívni. Jó, ha talpraesett és rugalmas a személy, aki a lehetetlennél lehetetlenebb ötleteket, kéréseket is szemrebbenés nélkül tudja kezelni. Ehhez azonban önállóságot kell kapnia. Cégeknél tapasztaltam, hogy néha egy vessző miatt is a Központ Jóváhagyása kellett.

Egymás közt meg szoktuk tárgyalni, hogy hol milyenek a sajtósok. Hogy lehet-e rájuk számítani, vagy inkább sajtóelhárítók: azaz bármit szeretnénk, esélyünk sincs, lepattintanak, elhajtanak. Jó, értem én, hogy nem szeretik a kínos, vagy kínosnak vélt kérdéseket, de aztán meg csak előáll az a szitu, amikor nekik lenne fontos, hogy a sajtó megjelenjen. Világos, ha a főnök elzárkózik, nem (mindig) tudnak csodát tenni. Ilyenkor azt tartom fairnek, ha ezt meg is mondják az újságírónak. A sunnyogásnál nincs kínosabb. A nem is válasz, amelyet el kell fogadnunk, de az, hogy napokig, hetekig megy a hitegetés, tologatás, igen kínos. Velem legutóbb márciusban esett meg ilyen. Azóta is várom, hogy visszahívjanak, visszaírjanak. Interjúkérésemre először azt a választ kaptam, hogy akivel én beszélni szeretnék, sajna nagyon elfoglalt. Oké. Felajánlottak egy szóvivőt. Mondtam, rendben. Majd szóvivő is rém elfoglalt lett, ekkor mondták, hogy akkor visszahívnak még, csak körbekérdeznek. Lehet, nem értek még a kérdezgetés végére és csak én vagyok türelmetlen.

Az idő és más buktatók - a nagyon nagy bejelentések

A sajtáj előtti perceket nagyon szeretem. Lehet trécselni a kollégákkal, megosztani, beszerezni a legújabb infókat és persze a pletykákat is. A nagymenők villoghatnak a jólértesültségükkel...Szóval kellemes a zsongás ilyenkor. Akár a sajtósokkal is lehet smúzolni egyet. Ilyenkor hasznos infómorzsákat lehet összecsipegetni. És persze kapcsolatépítésre sem utolsó az ilyen - ha valaki munkahelyet váltana, érdeklődhet, hol van hely, hol érdemes próbálkoznia (sajna manapság ez igen csak ritka dolog...). Arról nem is beszélve, hogy mennyire jó a régi kollégákkal locsogni egyet. Az azonban idegesítő, ha az esemény sehogy sem akar elkezdődni. Van persze olyan, hogy picit még várnak, mert valaki, aki jelezte, nem ért oda. De a meghirdetett időpontnál, véleményem szerint, öt percet, végső esetben maximum 10-et lehet várni. Nem fair a többiekkel szemben, akik időben ott voltak, hogy megvárassák őket. Hiszen tovább kell menni, a következő riportalanyhoz, helyszínre. Akinek "csak" az eseményről kell tudósítania, annak is van jobb dolga, mint a kényelmetlen székeken ücsörögni. A hajszál pontos kezdésnél azért jobb szeretem, amikor öt perccel a meghirdetettnél később kezdenek. Így az utolsó, vagy az az utáni percben beesők sem maradnak le.

Van persze olyan is, amikor tárgyalás miatt csúszik a dolog. Ezt nem igazán lehet előre látni.Ilyenkor jó, ha a sajtósok foglalkoznak az újságírókkal - különben nyűgösek leszünk. Rövidebb nem lesz ugyan a várakozás, de ha néha-néha valaki elmondja: hogy még tart a megbeszélés, és ha minden jól megy még 10 perc és jönnek... és akkor 15 perc múlva megint meg lehet ezt ismételni. De addig sem ülünk ott bután, magunkra hagyva. Ha nagyon nagy a csúszás, mágikus megtartóereje van a kávénak és víznek. És ha végre elkezdődik a sajtáj, kedves gesztus, ha a csúszás miatt elnézést kérnek. Még, ha munka is volt.

- Gyertek, rendkívül fontos, nagy bejelentés lesz a sajtájon! - nem egyszer hívtak már fel ilyen bombasztikus ígérettel. Nos, a várttal ellentétben ez a legkevésbé sem villanyoz fel. Illetve először, kezdőként igen, hogy hú, pont engem hívtak fel a Nagy Hírrel (mivel is?) -  mindez addig tartott, amíg a rutinosak le nem hűtöttek. Ilyenkor azonnal visszakérdez az ember: mit jelent be? Amire a válasz: - Gyertek el, és megtudod. - De mégis mi lesz? Mit mondjak benn, a szerkesztőnek? - Azt nem tudom, de gyertek ki.  Sokkal előrébb nem jutottunk. A rendkívüli sajtájoknál szokott ilyen előfordulni. Nincsenek könnyű helyzetben a sajtósok, akiknek az a feladatuk, hogy megtöltsék a sajtószobát. De az is feladatuk, hogy ne lőjék le a Nagy Bejelentést. Persze ilyenkor lehet ködösítve semmit mondani. Pl.: aktuálpolitikáról fog beszélni, vagy: új fejlemény van egy ügyben. Illetve eleve: nem kell bombasztikus jelzőkkel dobálózni. Elég szólni, hogy XY ekkor és itt rendkívüli sajtájt tart. Ilyenkor nincs annyi faggatózás. Értem én, hogy az lenne a jó, ha minden jelentős szerkesztőség csőre töltött mikrofonnal, kocsányon lógó szemekkel tódulna az első szóra, de ez nem így van.

Ha valóban jelentős dologról van szó, úgyis mindenki beszámol róla, mert nem tehetik meg a szerkesztőségek, hogy nem adnak hírt. Persze ha a hír csak "hír"(azaz még egy kerületi lap eldugott sarkába is csak azért kerülhet be, mert Klárika kérte), az kínossá, hiteltelenné teszi a bejelentőt. És legközelebb mindenki csak legyinteni fog.

Célszerű, ha a Nagy Bejelentésre a bejelentő sajtósai is készülnek. Ma már nem túl drágán lehet olyan kamerát szerezni, amely jó minőségben rögzít. És nagyon praktikus, ha a tájékoztatót rögzítik képben, hangban. Így, ha valaki nem jött el (lehet rá megrovóan, morcosan nézni, amíg átadják neki a felvételt, vagy a telefonban sokatmondóan, rosszallóan hümmögni, amíg leírják az email címet, ahova a linket/videót elküldik) hozzájut az anyaghoz, fel tudja használni. A legegyszerűbb a saját honlapra feltölteni. Onnan bárki elérheti a videót, vagy a hangfájlt. Mellé akár a közlemény, akár pár fotó is feltehető, a szerkesztőségek nagy örömére. Ez szinte saját hírügynökség működését feltételezi, de a gyakorlatban az egész nem olyan komplikált, mint ahogy kinéz. Arról nem is beszélve, hogy mekkora szeretettel gondolunk az ilyen flottul működő, a mi munkánkat segítő (elvégző? :) szervezetekre. 

Óhajok és sóhajok

A konferenciákkal, úgy látszik nincs szerencsém. Legalábbis ezen a héten biztos nem. Vasárnap nem egy tipikus nap arra, hogy egy fontos konferenciát megrendezzenek. Mondjuk először az én fejemben is az volt, hogy hétfőn lesz, és csak másodszorra esett le, hogy nem, vasárnap. Regisztrálni kellett jó előre, kérdőív is volt, hogy van-e esetleg valamilyen speciális kívánság, óhajt-é a kedves kolléga valakit megintervjúolni. Annak rendje és módja szerint kitöltöttem mindent, a "különleges kívánságok" rovatba azt írtam, hogy a központi hanghoz szeretnék csatlakozni. Azaz: a felvevőgépet egy kábellel a hangpulthoz/hangdobozhoz csatlakoztatom, így lesz tökéletes a hang, nem hallatszik be a résztvevők szöszmögése, köhögése, netán pletykálása.

A szervezők rém udvariasan előre meg is írták, hogy a rendezvény teltházas,  érkezés szerint lehet helyet foglalni stb. Amióta nem tévénél dolgozom, az a paradicsomi helyzet állt elő, hogy nem jóval korábban a helyszínre érkezni. Mármint forgatásnál az ideális állapot, ha legalább a kezdés előtt 10 perccel ott vagyunk: be kell állítani a kamerát, helyet keresni statívnak (az a bizé, amin a kamera áll), hangot kipróbálni, fényeket ellenőrizni....szóval ilyenek. Ma kezdés előtt picivel ott voltam. Központi hanghoz viszont nem jutottam. Összesen négy, azaz 4 db kimenetet tudtak biztosítani. Egy teltházas rendezvényhez. Ahol egy volt államfő is felszólal. A hangért felelős munkatárs vállvonogatott, és azt mondta: ha időben jövök, még tudna segíteni. Mihez képest időben - kérdeztem, hiszen előre, a regisztrációnál jeleztem ama igényem, hogy biza nekem kellene egy kimenet a központi hanghoz. Felajánlottak egy szomszédos termet, ahol a hangszóró elé lehetett tenni a mikrofont. Igen, maradt a fapados megoldás. Végtére is fölvettem a hangot, talán nem olyan tiszta, mintha vonalról jön, de megvan. Ennek ellenére bosszantott a dolog. Az már csak hab a tortán, hogy a kivetítőn ment volna az on-line közvetítés, de az sem működött. Reggel még pont azon gondolkodtam, hogy a laptopomon nézem, hangot ott is tudok rögzíteni. Szerencsére nem a lustaságom győzött.


Viszont a szervezőknek plusz pont is jár. Volt külön sajtószoba, mindenféle földi jóval: kávé, szendvics, víz, WiFi, hozzá kiírva a jelszó.

És akkor talán pár dolog arról, mikor érzi jól magát az újságíró, ha sajtájra, eseményre veti sorsa, vagy a szerkesztője. Bár újságírókról beszélek, belőlünk is többféle van: tévés, rádiós, nyomtatott, on-line, hírügynökség, fotós...és ezek bármilyen kombinációja. Van egyfős stáb is, ami maga a rémálom. A legnehezebb dolguk a tévéseknek van: nekik hang és kép is kell. A rádiósoknak elég a hang. A fotósoknak (és persze operatőröknek) hely, hogy mozogni tudjanak, föl tudják állítani a statívot. A többieknek elég egy asztal, ahol írni, jegyzetelni lehet. A legtöbben diktafonnal fölveszik. Főleg a hírügynökségi kollégák: nekik pontosan, szó szerint kell idézniük, óriási galiba lehet belőle, ha csak körülbelül, hozzávetőlegesen írják le az eseményeket. Véleményem szerint nekünk, újságíróknak az (is) a feladatunk, hogy érthetővé, értelmezhetővé tegyük a dolgokat. Fontos, hogy kontextust is kapjon az esemény, magyarázatot, hogy mi miért fontos.

Mindenki kedvére, elismerem, valószínűleg lehetetlen tenni. Ha valaki sajtótájékoztatót tart, és nem a jól bejáratott/ismert helyen (pártszékház, parlament, képviselői irodaház, stb.) tartja, a meghívóba, vagy mellé egy rövid leírás hasznos lehet. Vagy megjegyezni, hogy beléptetés, biztonsági átvizsgálásra is számítani kell, érkezzünk időben. Tapasztalatból tudom, hogy a forgatások alatt rohanni kell. Óriási segítség,ha a sajtáj helyszíne jól megközelíthető, lehet parkolni. Persze nem mindenki jár autóval: ezért jó az olyan hely, amely tömegközlekedéssel - nem sok átszállással, vagy akár biciklivel is elérhető.

A sajtájt előkészítőknek nehéz a dolguk. Hogy hányan jönnek el - mert a túlzsúfolt terem, ahol egymás szájába lógunk, nagyon rossz, de szintén kínos, ha egy hodályban ketten lézengenek. És ez az, amire nincs igazán jó megoldás. Mert hiába áll a meghívón, hogy szíveskedjenek visszajelezni, az újságíró legtöbbször nem tudja előre megmondani biztosra: megy-e, kell-e az adásba/lapszámba/kiadásba. Ha nem párteseményről van szó, akkor gyakran hetekkel korábban elküldik a meghívót. Az idegesítő része a dolognak, hogy már másnap azt tudakolja a PR-os kishölgy/kiskolléga, hogy megyünk-e. A legjobb, amire számíthat, az, hogy "lehetőség szerint ott leszünk". És ez tényleg így van, nem velük akarunk szívózni. De aznap, a reggeli értekezleten dől el, kell-e vagy sem az anyag, vagy valami más fontos dolog (új zsiráfbébik) kiüti a(z adás)tükörből. Az esemény előtt pár nappal célszerű még egyszer emlékeztetőt küldeni, ha van regisztráció, annak szükségességére felhívni a figyelmet. De ennek ellenére biztos lesz olyan, aki a helyszínen, kezdés után szeretne regisztrálni...Igen, megesik. És végtelen hálára kötelez az minket, aki így is be tud minket juttatni. Az esemény előtti napokban már nagyobb eséllyel kaphatnak arra is választ, hogy ki az aki el tud menni, ki nem.

Az ideális helyszínen van elég hely a kameráknak, fotósoknak. A riporterek le tudnak ülni. Fontos, hogyha központi hang van, akkor legyén elég csatlakozó mindenkinek. Ha pedig a mikrofonokat állványra, asztalra kell kitenni, érdemes elég nagyot választani -persze ha sokan vannak. Ha valaki bizonytalan abban, hogy jók-e a beállítások, nyugodtan kérdezze meg valamelyik operatőrt vagy fotóst, hogy jó-e a háttér, a fény. Mert pl. a beszélőt ablak elé állítani nem szabad. Lehetetlen felvenni. Több helyen van sajtóterem, ahol úgy van kialakítva minden, hogy az mindenkinek megfeleljen. Nagy segítség ha van WiFi - on-line-os kollégák, hírügynökségiek el tudják küldeni íziben az anyagot, a fotósoknak is hasznos, mert ott helyben tovább tudják lőni a szerkesztőségükbe az anyagot. Az is jó, hogyha a tájékoztató után nem kell azonnal mindenkinek fejvesztve elmennie a helyszínről, hanem ott helyben megírhatja, elküldheti.

Az időtényező: van, hogy egy-egy eseményen öten, vagy akár többen is beszélnek. Ha az asztalon ötnél több  (na, jó, olykor, ha már kettőnél több) névtábla van kinn, az újságíró megrémül: te jó ég, meddig fog ez tartani. Elég csak belegondolni: öt ember, csak öt percet beszél, az már 25 perc. Ezért általában jobb, ha kevesebb a megszólaló, akik aztán TÉNYLEG röviden összefoglalják a legfontosabbakat, és hagynak minket kérdezni. Hiszen azért vagyunk ott. Ami nem világos, vagy ha valamilyen infó hiányzik, megkérdezzük. A hosszú válaszok azért sem szerencsések, mert egy híradós anyagba, rádiótudósításba egy-egy embertől  10-15 másodperc kerül be. Bizony. Beszélhet egy órát is, akkor sem fog ország-világ előtt 20 másodpercnél többet szónokolni. Fontos, hogy közérthető legyen, és, hogy idegen szavak szótára nélkül is kapisgáljuk, miről van szó. Persze értem azt, hogy az ő szakmájában is hitelesnek kell maradnia, de a bikkfanyelv akkor sem jó. És ez áll a sajtóanyagokra, háttéranyagokra is. Főleg cégeknél találkozni olyan szövegekkel, amelyeken érződik: a PR osztály a cég teljes, politikailag, vállalatvezetésileg korrekt filozófiáját bele akarja sűríteni. Amikor arra az egyszerű kérdésre, hogy mit is gyártanak tulajdonképpen, az a válasz érkezik, hogy "nagy múltú, nemzetközi hátterű, zömmel magyar tulajdonosok kezében lévő, a diszkrimináció minden formáját nélkülöző, családbarát, a környék kis- és közepes vállalkozóit elkötelezetten támogató cégünk a fenntartható fejlődést szem előtt tartva dolgozta ki azon termékpalettáját...."és így tovább. A kevesebb gyakran több, hogy valami közhelyeset is írjak.

Az újságíró kedélyét apróságokkal lehet javítani. Ilyen a víz, kávé, pogácsa/süti. Igen, keringenek olyan városi legendák, miszerint vannak kollégák, akik csak a repisütiért, pogácsáért járnak sajtájra és zsebeiket megtömve távoznak. Maradjunk annyiban: csak a jó pogácsa miatt nem lesz teltház, de segíthet benne. Olyan gyakran van, hogy a stábból valaki mondja: de jó, hogy odamegyünk, ott mindig van jó kávé/pogácsa.  Mivel egy trappolás az életünk (el lehet morzsolni egy könnycseppet is), sokszor nincs idő megállni inni venni. Így nagyra értékeljük az elérhető ásványvizet. A válság miatt azonban egyre kevesebb helyen tudják ezt biztosítani. 

Sajtáj - amit szeretünk és amit nem

- Kimész a sajtájra? - hangzik el gyakran az avatatlanabb füleknek elsőre fura kérdés. A szakmabeliek csak sajtájnak hívják a sajtótájékoztatót. Nem a legizgalmasabb dolog egy újságíró életében. Hiszen adott a téma, a helyszín, az időpont. Vagyis alapesetben mindezek adottak. Nem épp a legnagyobb kihívás elmenni egyre. A sajtájok akkor jók, amikor az ember kissé fáradt, dekoncentrált, és akár végig is sziesztázhatja az egészet. Jó, ha éppen tévés kollégáról van szó, akkor egy kis éberség kell, hogy az operatőr mikor menjen vágóképezni - azaz azt lefilmezni ahol és ahogy a sajtáj kinéz, résztvevőket, stb. Szóval a sajtáj alapjáraton nem maga a körmömlerágom izgalom.

De az is lehet. Ha például adott témában sehogy se lehet egy párttal/szervezettel/céggel zöldágra vergődni, egy istenért nem adnak interjúidőpontot (hát persze, hogy azért mert nekik kínosabb a téma....). Ilyenkor marad a sajtáj. Persze akkor a többiek hallják, milyen exkluzív témán dolgozik az ember, de sebaj. Ha nem az adott témáról akarunk kérdezni, mindig ott van az emberben egy kellemes kis felkiáltójel. A meg kell kérdeznem. Mikor fejezi már végre be? Mi van, ha eltrappol, nem lehet kérdéseket föltenni? Vagy csak a sajtáj témájáról engednek kérdezni?

Merthogy Magyarországon nem úgy van az, hogy bármiről lehet kérdezni az éppen sajtó elé állt személyt. Nem, kérem! Szinte sértésnek veszik, ha másról próbál faggatózni az ember. "Ez nem képezi a sajtótájékoztató tárgyát" vagy "Kérem csak a témával kapcsolatban kérdezzenek" a leggyakoribb válasz. A hozzánk látogató brit, amerikai vagy német újságírókollégák elhűlnek ettől. Hogy mi az, hogy nem ad választ, sőt, kioktat? Hiszen neki felelnie kellene a feltett kérdésre. Azt meg végképp nem értik, ha valakinek a főnöke kap egy telefont, hogy a kedves kolléga nagyon vehemensen kérdezett... Szóval, bár nem szeretjük, beletörődünk abba, hogy nem válaszolnak a kérdésünkre, esetleg kioktatást is kapunk. Végtére is az is jól mutat az anyagban, ha idézzük: XY kérdésünkre nem akart válaszolni, mindössze annyit közölt, hogy az  nem tartozik a sajtótájékoztató témájához. Szerintem ez kínos. Mármint neki. Ettől még egy nesze semmi fogdmegjól válasszal is jobban kijöhet. Vagy ha azt mondja netán: utána kell néznem, sajtáj után beszéljünk.

Csakhát, ugye, nem ártana megtanulni, hogyan lehet a sajtóval együttműködni. Nem, nem KEZELNI, hanem együttműködni.

A sajtájon az akar beszélni, aki azt meghirdette. El akar valamit mondani, amire -szerinte- a közvélemény kíváncsi lehet. Elvileg információt ad - persze sokszor, ha jól megnézzük a dolgokat vagy semmi újat nem hallottunk, vagy teljesen érdektelen dolgokat akartak rém fontosnak eladni. Ez a mi felelősségünk, hogy ebből mit hozunk ki. Például úgy, hogy rákérdezünk dolgokra. Nem szabad készpénznek venni mindent, amit nekünk ott, a pulpitusról elmondanak. Ideális esetben van időnk felkészülni a témából. Ó, nem kell nagy dolgokra gondolni, csak legalább 3-4 régebbi cikk, összefoglaló, tudósítás elolvasása/megnézése/meghallgatása. Vagy kollégánktól is gyűjthetünk infót, aki a témával régebb óta, mélyebben foglalkozik. A kérdéseket nem mindig szeretik. Sőt: gyakran utálják is (még akkor is, ha adott témában tesszük őket föl). A felkészült ember a kínos, bíráló vagy kritikus kérdésekre is flott választ képes adni. ÉS igen, néha nekik is nagyon nehéz, hogy ne veszítsék el a fejüket a szurka-piszka kérdéstől. De nálunk, tapasztalatom szerint, olykor a puszta tények említését is rossz néven veszik, ha az ellenkezik az elmondottakkal.

A "legjobb" az az esemény, amelyet sajtájnak hirdetnek meg, ám kérdezni, no azt nem lehet! Hogy is képzeli a kedves médiamunkás? Legyen boldog a kinyilatkoztatással. Hiszen a sajtáj lényege a párbeszéd, a kérdezz - felelek, hogy tisztázni lehessen a félreérthető dolgokat, a részletekről többet megtudni. Így azok a tájékoztatók is rosszul szoktak elsülni, amikor a úgy állnak nyilvánosság elé, hogy nincs kiérlelve a terv, hogy majd később jönnek a részletek, meg most scak a keret van meg, a kollégák dolgoznak még rajta. Így teljesen hitelét veszti az egész. PR-fogásnak sem túl szerencsés. Vagy az sem jó, ha oylan valakit állítanak ki, akinek gőze sincs a dolgokról. Mint biofelolvasógép eldarálja amit rábíztak, de semmi többet. Ezt is kerülni kéne. De nagy a verseny, ha az egyik csinál/mond valamit, akkor a másiknak is kell. Mindegy mit, valamit, valahogy.

Aztán vannak olyan apróságok, hogy hogyan, hol, mikor lehet jól megszervezni egy sajtájt. Mert az újságíró kényes jószág. És az apróságok, amelyekre sokan nem is gondolnak, nagyban befolyásolhatják a dolgok menetét.

De erről majd a következő posztban!