Nemlétező városmarketing és sajtósok - pedig a telefonban rém kedves volt, és mindent megígért

Újabb rossz tapasztalatokat sikerült bezsebelnem marketinges, sajtós - PR-s kollégáktól. Pedig ígéretesen indult mindent. Persze lehet, hogy csak a nyári uborkaszezonban lustultak bele egy kicsit, nem tudom. A lényegen nem változtat, és akkor is bosszantó a dolog. Szeptemberben német kollégámmal egy hosszabb magazinanyagot csinálunk a kalocsai paprikáról. Jövő hónap elején fesztivál lesz a városban. Hogy legyen elég megszólaló, háttérinfó, jó időben elkezdtem szervezni a dolgokat. Így jutottam el a fesztivál honlapjára. Amelyen az idei programról szinte semmi nem volt akkor még fenn, a dátumon kívül.

MTI Fotó - Ujvári Sándor 

Ráakadtam viszont két mobilszámra. Nosza, hívtam is sebtében az elsőt. Egy kedves hölgy vette föl. Elmondtam miről lenne szó, milyen segítség, infó kellene. Arra kért, hogy írjak egy e-mailt neki, mert ő most éppen Horvátországban van szabin, és nem tud semmit intézni, nodehamajd hazaér, beleveti magát, és persze, és segít, és küldi, és minden. Hát igen, nem minden nap megy a német közrádió félórás műsort készíteni valamiről. Mondhatni erős reklámértéke van a dolognak.

E-mail elment, én megnyugodtam, hogy pár nap és jönnek az infók, a pontos program. Nem így lett. Közben én is keresgéltem, szerveztem, megszereztem azokat a kontaktokat, amelyeket a szervezőktől sokkal rövidebb idő alatt meg lehetett volna kapni. Sebaj. Egy hét után udvariasan érdeklődtem e-mailben, hogy elfelejtettek-e? Van-e valamilyen nem várt nehézség? Semmi válasz. Pár nappal később hívtam a korábbi mobilt, semmi válasz. Majd üzenetet is hagytam. Semmi. A honlapon fellelhető rubrikákat kitöltve is próbáltam megtudni, milyen programok lesznek a fesztiválon. De semmi. Végül egy másik, a honlapon szereplő mobilt is fölhívtam. Itt is ígéretet kaptam, hogy küldik a programot. Meg elnézést kértek, hogy nem válaszoltak, de kevesen vannak, sok a munka, meg egyebek...

Hát, a program megjött gyorsan. Majd most már a honlapon is kinn van minden. De az milyen magyarázat, hogy azért nem válaszolnak heteken át se e-mailre, se telefonra, se hangpostán hagyott üzenetre, mert kevesen vannak? Mindez a városmarketing osztályon. Néha tényleg nagyon furcsa hely ez a Magyarország....Miért kell, hogy az kiderüljön: kevesen vannak. Akkor nem kell oylan honlapot csinálni, ami ígéretesnek tűnik, segítséget ajánl az újságírónak. Arról nem is beszélve, hogy illik visszaírni és visszahívni azt, aki keresett minket. Ez alapvető dolog. Vagyis annak kéne lennie. 

Fejetlenség az ítélethozatalon

Elismerem, hogy nem mindig könnyű a sajtóval. És azt is, hogy vannak olyan helyek, ahol nagyobb mennyiségű újságírót nagyon nehéz kezelni, elhelyezni. Ugyanakkor vannak olyan alkalmak, amikor elkerülhetetlen az óriási médiaérdeklődés, amikor tényleg egymást tapossuk, hogy ott legyünk, mert ott KELL lenni. Ilyenkor nem lehet egy flegma vállrándítással elintézni, hogy nem regisztráltak, nincs már hely, ez a tv/rádió/lap/portál "nem játszik".

Ítélethirdetés - MTI fotó: Szigetváry Zsolt

Mert hogy ma ez történt a roma gyilkosságok ítélethirdetésén. A Budapest Környéki Törvényszék előtt kora reggeltől óriási volt a tömeg: újságírók, hozzátartozók, aktivisták. És nulla szervezettség. Azt lehetett tudni, hogy sokan eljönnek, regisztrációs kötelezettség is volt. És azon felül is rengeteg jelzés érkezett a sajtóshoz: be szeretnénk jutni. Tanácstalan külföldi kollégák is nagy szemmel néztek, hogy milyen regisztráció, honnan tudják? Én is azt a választ kaptam a múlt héten, hogy hely ugyan nincs már, de azért menjek oda, hátha ki lehet valamit találni.  A sajtós először két ajtó közé parancsolta a listán nem szereplőket. Majd beljebb lehetett jutni. Az véletlen derült ki, hogy fel lehet menni a 107-es terembe, ahol követni lehet az ítélethozatalt. De ezt miért nem ajánlották föl az elején, hiszen rádiósként nekem elég a hang. A legfurább az volt, hogy egy megyei tévé is be akart volna jutni, a biztonsági őr kérdezte a sajtóst, hogy mi legyen, nincs a listán, amire fejrázás volt a válasz, és egy lekezelő: "az kizárt, hogy bemenjen, nem szerepel a listán, tehát nem játszik." Az látszott, hogy fogalma sincs, mit csináljon az újságírókkal. Persze, ezen nem ma reggel kellett volna töprengeni, ha még a múlt héten gondolkodni arról, hol, hogyan lehet a leggördülékenyebben megoldani az egészet.

Persze, világos, a teremnek megvan a befogadóképessége, még ha össze is szorulunk, egy idő után képtelenség több embert bepréselni. Minket, akkreditáció nélkülieket, az emeletre küldtek, hogy majd ott lehet követni az ítélethozatalt. Botor módon egy felkészített sajtószobára számítottam. Egy tárgyaló terem volt, egy tv-vel. Amelybe nem lehetett bemenni. Egy döntésképtelen, és felhatalmazás nélkül pislogni sem merő biztonsági állt az ajtóban. Fél órán át hajtogatta, hogy majd mindjárt bemehetünk, pár perc, a főnökétől vár utasítást. Közben a tv-t sem lehetett bekapcsolni, hiába kértük, hogy megnézzük, működik-e. A válasz az volt, hogy még nem lehet bekapcsolni, majd ha engedélyezik, de működik, mert már kipróbálták. A sor egyre csak nőtt, már 9 óra volt, és nem mehettünk be. Közben a kiszorult, ideges, dühös rokonokat, aktivistákat is fölküldték az emeletre. Akik nem értették miért nem lehet bemenni, miért nem mehetnek a tárgyalóterembe. Volt némi kiabálás. Végül bemehettünk. Mondanom sem kell, hogy sehol egy központi hang, vagy rendes hangszóró. Csak ami a tv-ből kijön, mellette a terem minden zaja: köhögés, beszélgetés, székhúzgálás, illetve az amerikai nagykövetségről ékezett diplomatának szimultán fordító nő hangja. Emellett nulla levegő. Egy klíma elvileg működött benn, pont rám fújt, talán ezért bírtam ki benn. Azt hiszem, a tárgyalóteremben sokkal szörnyűbb volt: annak a tetejét sütötte a nap, és semmi klíma nincs benne, emlékeim szerint. Azon alaposan meglepődtem, amikor a terembe, ahol ültünk, bejött néhány kopasz, fekete pólós, nagy(obb) darab ember. Nem maradtak sokáig... de balhé sem volt, szerencsére.

Nem tudom, hogy a bíróság miért nem készült fel a rohamra jobban. Nem ez volt az első eset, hogy sok újságíró és sok néző jött. A per kezdetén is a csillárról csüngtek az emberek. Addig jó, hogy van két terem a nézőknek, sajtónak, de az egyiket csak az újságíróknak kellett volna megnyitni, ahol van központi hang, ahol a hírügynökség és a portálok munkatársai talán asztalt is találnak, meg konnektort. Ekkora tömeget kezelni kell. A szóvivő lehet, hogy lenn helyt állt,de hogy egyetlen munkatársa sem jött föl, az is biztos. Egy jó dolog volt: az elején hoztak poharakat és hideg ásványvizeket.

Propaganda - sokszor mondják, hátha elhiszik?

A '90-es évek legelején, a gimiben nem foglalkoztattak a politikai események. A világ dolgai még csak-csak, de a hazai (akkor még jugoszláv) történések nem annyira. Egészen addig, amíg egyszer csak arra ébredtem egyik reggel, hogy a Jugoszláv Néphadsereg  Ljubljanát lövi. Aztán jött Zágráb, '92-ben meg Szarajevó.

Arra nagyon emlékszem, hogy azokban az években mindenhonnan ömlött a hazafias propaganda. A műnépdalaktól kezdve az újságokon át a tévéműsorokig. Apu ezekre mindig annyit mondott: agymosás. Lassacskán rájöttem, milyen jó is az, ha az ember  nyelveket beszél. Mert a hazai (jugoszláv) híradásokban mindig a gonosz nyugat, és szegény, szerencsétlen elnyomott szerbek szerepeltek. Viszont a külföldi adókon teljesen mást lehetett látni. Ott az agresszor szerbekről és a szegény, szerencsétlen elnyomott horvátokról / bosnyákokról lehetett hallani. Már aki tudott angolul, németül, vagy épp magyarul. A Vajdaságban élők azért a kormányzati propaganda ellenére eléggé tisztában voltak a valós helyzettel. Az maradt meg bennem, hogy akkor sok mindenről nem lehetett, nem volt tanácsos beszélni. Emlékszem, volt a Napló nevű hetilap - nem mondanám, hogy túl rendszerbarát lett volna. Meg is lett az eredménye: az embargós időkben hogy, hogy nem alig, vagy egyáltalán nem jutottak papírhoz. Anélkül meg nehéz lapot kiadni.

De Szerbia belsejébe már kevesebb hír jutott le. Olyan érzésem volt, hogy Milosevicék addig ismételgetik a dolgokat, a saját valóságukat, amíg valaki, pontosabban mindenki el nem hiszi azt. És persze mindig volt olyan, aki nem sokat tépelődött a dolgokon, elhitte amit mondtak a fejesek, vitt magával még egy embert, akkor már ketten szajkózták a nacionalista és háborús propagandát, és így tovább. Aki meg másként gondolkodott, hamar rájött, jobb ha azt csendben teszi, ha nem akar bajt magának.

Az embargó miatt az ország egy karantén lett. Elhagyni nehéz volt; a katonaköteles férfiak eleve nem kaphattak útlevelet. Be sem jöhetett az országba akárki. Internet meg nem volt. Mindenhonnan az állami propaganda volt elérhető. Nagy cécó volt akörül, amikor Milosevic interjút adott a CNN-nek. A kérdések nem nagyon zavarták, mondta a sablonhülyeségeit. Persze, hogy mindenki más volt a rossz, a gonosz, az alattomos meg a hülye.... Ő mindent jól csinál, csak épp sehogy se, hogy elismerjék.

 A választásokon, mily meglepő, a pálya mindig valahogy Milosevicéknek lejtett. Mindenhonnan dőltek az SPS (Szerb Szocialista Párt) reklámjai: tévé, rádió, óriásplakát, újsághirdetés, szórólap.  '94-ben aztán megjelent egy "új" párt. Jó volt a szlogen, meg is maradt bennem: JUL je cool (vagyis kul). Milosevic felesége gründolta az Egyesült Jugoszláv Baloldal  (JUL - egy csodás választási dal, kissé rossz képminőségben) nevű pártot. Így nem is csoda, hogy az SPS mellett sikeresen beborították az országot.

Más pártok kevés szóhoz jutottak, ha jutottak. Egy szinte hermetikusan elzárt országban aztán sok mindent lehetett csinálni. Ellenségből volt bőven: nem csak a szomszédban folyó háborúban, hanem az országban is: a soknemzetiségű Vajdaságban egyre nehezebb volt nem szerbnek lenni. Fenyegetések, verések, kiirtással, legyilkolással riogató falfirkák, egekbe szökő nacionalizmus. Mindezzel sikeresen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy benzint csak jegyre lehetett venni (ha éppen volt), hogy az üzletek kongtak az ürességtől, hogy nem volt munka, hogy hiperinfláció volt, hogy lenyúlták az emberek devizabetétjeit... Bár nehéz volt, aki csak tudott, menekült az országból - nem csak a katonakötelesek, akik nem akartak az értelmetlen öldöklésben részt venni, hanem a nyelveket beszélő, képzett emberek, a kevésbé képzettek, és akiknek elegük volt a vérgőzös politikából, a nincstelenségből, kilátástalanságból. A legtöbben azután sem mentek vissza, hogy Milosevic eltűnt a politikából.