Két napon át forgattam brit tévésekkel azokról az emberekről, akik a zöldhatáron át Nyugatra igyekeznek. Azokról, akikről az állami média csak mint illegális bevándorlókról, határsértőkről, migránsokról, szemetet hátrahagyó külföldiekről beszél. Nem egyszerű a helyzet, az tény. És valóban zavaró lehet, ha valakinek letapossák a veteményesét, üres palackokat, ételmaradékot, kekszes dobozokat hagynak szét. Az ásotthalmi polgármester egyenesen azt mondja, hogy miattuk, a menekülők miatt nem tud a települése fejlődni. Merthogy elmaradnak a turisták (eddig biztos özönlöttek) meg a befektetők is miattuk. Csak épp azt nem lenne szabad elfelejteni, hogy emberekről van szó, akik nem hobbiból indultak útnak. A keresztényi erényeket oly nagyon hangoztató magyar kormány pedig ahelyett hogy segítene, vagy valós megoldást keresne, látszatintézkedéseket tesz, olyanokat, amelyek sokba kerülnek és nem érnek semmit. Közben persze igyekszik megrémíteni mindenkit.
Mert riogatásból nincs hiány. Az újdonságra nem túl nyitott embereket nem nehéz arról meggyőzni, hogy mekkora veszélyt jelentenek a határon átslisszolók. Még óriásplakátokon is üzen nekik a kormány. Magyarul. Ezt a brit kollégák nem tudták megérteni. Ahogy azt sem: miért akar Magyarország kerítést építeni a határra. Egyikük, az ördög ügyvédjét játszva azt mondta: tulajdonképpen az érthető is lenne, ha az ország meg akarja védeni a határát. De biztos, hogy ez a módja neki?
A szerb határ felé haladva, az ásotthalmi átkelőtől pár száz méterre nyolc vagy kilenc férfi ült az árok szélén. Két lovasrendőr vigyázott rájuk. A fiatal nő azt mondta: nem tudja honnan jöhettek, mert egyikük sem beszél angolul. Pedig a határövezetben, lóval kell járőrözniük. Társa igen ideges és ellenséges lett a kamera láttán. Az állását féltette. Nehogy fölvegyük, nem nyilatkozhat. A rendőröket várták, hogy a kiscsoportot elvigyék a gyűjtőpontra. A férfiak pakisztániak voltak. Nyugatra akarnak menni. Tört angolsággal mesélte az egyik, hogy odahaza nincs semmilyen munka, nem tud enni adni a családjának. Azért akar Európába menni, hogy pénzt keressen és segítse az otthoniakat. Két hónapja gyalogol, és a harmadik cipőjét taposta szét. Megkérdezte, hogy van-e esetleg vizünk? Nem volt.
Szabadkán az egykori téglagyár mögötti susnyásban, "dzsungelben" tengődnek azok, akik az Unióba akarnak Magyarországon át bejutni. Csapvíz, áram nincs. Egy kútból mernek vizet. Akinek nincs pénze ásványvízre, abból iszik. Az illegális menekülttábor lakói mégsem ápolatlanok. Amennyire csak lehet, amennyire egáltalán ilyen nomád körülmények között lehet, adnak magukra. Egyikük sem büdös. Fák, bokrok alatt alszanak, rögtönzött sátrakban, vagy a szabad ég alatt.Gyerekek is vannak.Akik megpróbálnak gyerekek lenni. Van, aki a kamerát meglátva elbújik. Félti az otthonmaradott családtagjai életét. Mások szóba elegyednek velünk. Az Orvosok Határok Nélkül munkatársaival mentünk ki. Ők segítenek nekik. Gyógyszert, kötszert adnak, kezelik az apróbb bajokat. A régebbóta ottlakók már ismerik őket. Az újak bizalmatlanok. Nyugatra, Európába akarnak menni, hogy dolgozzanak. Egy idősebb férfi gyönyörű angolsággal beszél - ügyész volt Afganisztánban. Mintha otthon lenne, hellyel kínált minket, és szabadkozott, hogy nem tud megvendégelni. Zakót vett föl az interjúhoz. A tálibok folyamatosan fenyegették, hát inkább eljött a feleségével és a két gyerekével. Nekik akar jövőt adni. Egy szír férfi azt mesélte, hogy két éve nem látta a feleségét és a gyerekeit. Egy kisebb gyára volt otthon, 50 munkással. Fiatal, mosolygós afgán srácok, akiket Magyarországról visszatoloncoltak Szerbiába azt mesélték, hogy a magyar rendőrök letálibozták őket. Miközben pont előlük, a szélsőségesek elől menekültek el otthonról, hátrahagyva családot, barátokat.
A legmegdöbbentőbb találkozásom egy huszonéves fiatalemberrel volt. Folyékonyan beszélt angolul. Az afgán Tolo tévénél dolgozott. Ő is újságíró. Annál a tévénél, ahol az egyetlen afgán barátom is dolgozik. Akit ő is ismer, és csak annyit mondott: nagyon jó szakember, ügyesen vezeti a részleget, szeretett vele dolgozni. És most egy elhagyatott téglagyárban várakozik, hogy tovább mehessen.
Aztán szerencsére vannak akik segítenek. Varga Tibor négy éve jár ki. Vizet, élelmet visz nekik. Olykor ruhát, cipőt is sikerül beszereznie. Azt mondta: ha mindenki csak egy palack vizet, és egy vekni kenyeret tudna adományozni, már az hatalmas segítség lenne. Megint nem volt nálunk semmi. Az összes dinárt, ami nálam volt a kezébe nyomtam. Aznap több újságíró is kijött. A lelkész azt mondta: ha beszámolunk az áldatlan állapotokról, reméli, hogy többen segítenek majd, többen adakoznak majd.
Eddig sem volt jó olyan steril szavakat hallani, mint határsértő meg illegális bevándorló, amikor emberekről, s sorsukról számoltak be. Nem tudom mit érezhetett az a szír férfi, aki rendőrök gyűrűjében a legkisebb, sírdogáló lányát magához szorítva próbálta megnyugtatni. Felesége a háta mögött állva kapaszkodott belé riadtan, az oldalán az anyja zokogott, két nagyobbacska gyerek a lábába csimpaszkodott.És aztán egyszercsak neki is megeredtek a könnyei.
 |
| Az egykori téglagyár Szabadkán |
Mert riogatásból nincs hiány. Az újdonságra nem túl nyitott embereket nem nehéz arról meggyőzni, hogy mekkora veszélyt jelentenek a határon átslisszolók. Még óriásplakátokon is üzen nekik a kormány. Magyarul. Ezt a brit kollégák nem tudták megérteni. Ahogy azt sem: miért akar Magyarország kerítést építeni a határra. Egyikük, az ördög ügyvédjét játszva azt mondta: tulajdonképpen az érthető is lenne, ha az ország meg akarja védeni a határát. De biztos, hogy ez a módja neki?
A szerb határ felé haladva, az ásotthalmi átkelőtől pár száz méterre nyolc vagy kilenc férfi ült az árok szélén. Két lovasrendőr vigyázott rájuk. A fiatal nő azt mondta: nem tudja honnan jöhettek, mert egyikük sem beszél angolul. Pedig a határövezetben, lóval kell járőrözniük. Társa igen ideges és ellenséges lett a kamera láttán. Az állását féltette. Nehogy fölvegyük, nem nyilatkozhat. A rendőröket várták, hogy a kiscsoportot elvigyék a gyűjtőpontra. A férfiak pakisztániak voltak. Nyugatra akarnak menni. Tört angolsággal mesélte az egyik, hogy odahaza nincs semmilyen munka, nem tud enni adni a családjának. Azért akar Európába menni, hogy pénzt keressen és segítse az otthoniakat. Két hónapja gyalogol, és a harmadik cipőjét taposta szét. Megkérdezte, hogy van-e esetleg vizünk? Nem volt.
 |
| Akiknek nem sikerült - szír menekültek Ásotthalomnál |
Szabadkán az egykori téglagyár mögötti susnyásban, "dzsungelben" tengődnek azok, akik az Unióba akarnak Magyarországon át bejutni. Csapvíz, áram nincs. Egy kútból mernek vizet. Akinek nincs pénze ásványvízre, abból iszik. Az illegális menekülttábor lakói mégsem ápolatlanok. Amennyire csak lehet, amennyire egáltalán ilyen nomád körülmények között lehet, adnak magukra. Egyikük sem büdös. Fák, bokrok alatt alszanak, rögtönzött sátrakban, vagy a szabad ég alatt.Gyerekek is vannak.Akik megpróbálnak gyerekek lenni. Van, aki a kamerát meglátva elbújik. Félti az otthonmaradott családtagjai életét. Mások szóba elegyednek velünk. Az Orvosok Határok Nélkül munkatársaival mentünk ki. Ők segítenek nekik. Gyógyszert, kötszert adnak, kezelik az apróbb bajokat. A régebbóta ottlakók már ismerik őket. Az újak bizalmatlanok. Nyugatra, Európába akarnak menni, hogy dolgozzanak. Egy idősebb férfi gyönyörű angolsággal beszél - ügyész volt Afganisztánban. Mintha otthon lenne, hellyel kínált minket, és szabadkozott, hogy nem tud megvendégelni. Zakót vett föl az interjúhoz. A tálibok folyamatosan fenyegették, hát inkább eljött a feleségével és a két gyerekével. Nekik akar jövőt adni. Egy szír férfi azt mesélte, hogy két éve nem látta a feleségét és a gyerekeit. Egy kisebb gyára volt otthon, 50 munkással. Fiatal, mosolygós afgán srácok, akiket Magyarországról visszatoloncoltak Szerbiába azt mesélték, hogy a magyar rendőrök letálibozták őket. Miközben pont előlük, a szélsőségesek elől menekültek el otthonról, hátrahagyva családot, barátokat.
 |
| Varga Tibor, aki évek óta segít |
Aztán szerencsére vannak akik segítenek. Varga Tibor négy éve jár ki. Vizet, élelmet visz nekik. Olykor ruhát, cipőt is sikerül beszereznie. Azt mondta: ha mindenki csak egy palack vizet, és egy vekni kenyeret tudna adományozni, már az hatalmas segítség lenne. Megint nem volt nálunk semmi. Az összes dinárt, ami nálam volt a kezébe nyomtam. Aznap több újságíró is kijött. A lelkész azt mondta: ha beszámolunk az áldatlan állapotokról, reméli, hogy többen segítenek majd, többen adakoznak majd.
Eddig sem volt jó olyan steril szavakat hallani, mint határsértő meg illegális bevándorló, amikor emberekről, s sorsukról számoltak be. Nem tudom mit érezhetett az a szír férfi, aki rendőrök gyűrűjében a legkisebb, sírdogáló lányát magához szorítva próbálta megnyugtatni. Felesége a háta mögött állva kapaszkodott belé riadtan, az oldalán az anyja zokogott, két nagyobbacska gyerek a lábába csimpaszkodott.És aztán egyszercsak neki is megeredtek a könnyei.
