Nem kellemes érzés, amikor az embernek, a szülővárosában behúznak egyet, miközben a magyar anyját szidják. És tudja, hogy akkor jár a legjobban, ha hazamegy, nem szól senkinek, a vérző orrát valahogy jegeli, hiszen a rendőrségtől nem sok jóra számíthat, legfeljebb további vegzálásra. Az se kellemes érzés, ha az ember a szülővárosában olyan falfirkákat lát, hogy halál a magyarokra, vagy, hogy mint a disznókat levágjuk a magyarokat és horvátokat, Szerbia a szerbeké...Ez persze nem most volt, és nem is Magyarországon, hanem a délszláv háború idején a Vajdaságban. Ahogy szétesett Jugoszlávia, úgy erősödött mindenhol a nacionalizmus. És a gyűlölet minden, mindenki ellen, aki, ami nem szerb.
A maradék országban óriási volt a munkanélküliség, a gazdaság alig működött, hiszen a korábbi piacok elvesztek, az embargó miatt külföldre szállítani nem lehetett. Zuhant az életszínvonal, a háborút pedig finanszírozni kellett. Az egészségügy romokban hevert: ha valakit műteni kellett, fertőtlenítőt, fecskendőt, érzéstelenítőt, kötszert kellett vinnie. Meg persze ételt is. Az infláció száguldott. A devizabetéteket az állam egyszerűen elvette. Pontosabban befagyasztotta. Havonta minimális összeget vehettek fel a számlatulajdonosok, de csak dinárban, hivatalos árfolyamon, ami a feketepiacinak a töredéke volt. Hogy az emberek mégse a valós gondokkal foglalkozzanak, Slobodan Milosevic, akkori szerb elnök csúcsra pörgette a nacionalizmust. Mindenki ellenség volt, aki nem Kis-Jugoszlávia, azaz a belgrádi vezetés szája íze szerint cselekedett. Szerbiát áldozatnak állította be, aki ellen az egész világ összeesküdött. Az állami tévé, rádió, az újságok mind-mind a kormánypropagandát szajkózták. Elvétve akadt ellenzéki lap - az embargó miatt hiány volt a papír. Így könnyű volt kordában tartani a kritikus lapokat. Nekik valahogy pont nem jutott alapanyag. A szórakoztatóipar is beszállt: egymást érték a hazafias műnépdalok, előkerültek a régi, nacionalista nóták is. A hadsereg tisztogatásairól a tévé úgy számolt be, hogy a jugoszláv néphadsereg milyen hősiesen harcolt, védte meg a szerbeket. Odahaza mi a magyar adót néztük. Meg a németet, és a CNN-t, hála a kábeltévének. De a tömegekhez ez nem jutott el, az emberek nem beszéltek nyelveket. Akiknek más forrásuk is volt az állami médiumokon kívül, nem igazán értettük, hogy tudnak lelkesen tapsolni Milosevic politikájának, miért fogadják önkívületben tömegek? De akihez csak az államilag ellenőrzött hírek jutottak el, neki az volt a valóság. A kormánypropaganda világossá tette ki a felelős a gondokért, bajokért, kik azok akik a nép, pontosabban a mennyei nép (nebeski narod, merthát ilyenek is elhangzottak, megjelentek ám akkoriban) szenvedéseiért felelősek. Nem szabad elfelejteni: akkor még nem volt internet, közösségi média.És persze a jogász végzettségű Milosevic jó szónok volt, karizmatikus. A szerbség megmentője. Merthogy mindenki csak el akarja tiporni őket.
És jöttek a menekültek. Szerbek Horvátországból, majd Boszniából (ez már egy másik, hosszú történet a mocskos balkáni háborúkról, ahol mindkét oldalon embertelen gaztetteket hajtottak végre a civil lakosság ellen...). A legtöbbjüket a Vajdaságba telepítették- ez kapóra jött Belgrádnak, hogy a sokszínű, soknyelvű tartomány etnikai összetételén változtasson. A magyarok arról suttogtak, hogy állítólag el fognak minket zavarni otthonról. Merthogy a házakat a szerb menekülteknek fogják adni. Arról is csak suttogva mertek beszélni, hogy sok frissen érkezett szerb úgy tudja: a Vajdaságban élő magyarok 1956-ban, Magyarországról menekültek át, azaz semmi keresnivalójuk már Szerbiában.
A kormányt, a propagandagépezetet nem érdekelték a tények. Bármit bemondtak, ha felülről jött az utasítás. A spindoctorok szorgosan dolgoztak a jólcsengő, a nemzeti érzést erősítő szlogeneken. Máig a fülembe cseng az a rádió- és tévéreklám (ma úgy mondanánk: társadalmi célú hirdetés), hogy "Srbija saginjati nikad nece" - azaz Szerbia sosem fog meghajolni. A hatalommal kritikus népnyelv persze rögtön hozzáköltötte: persze, hogy nem fog, mert már térden csúszik. Tinédzserként az egész politika nem nagyon érdekelt. Azt tudtam, hogy nehezebben és rosszabbul élünk, mint korábban, hogy amit a belgrádi tévé mond, az szinte biztos, hogy nem úgy van, meg, hogy nem feltétlen jó hangosan magyarul beszélni az utcán.
A hatalmon lévők persze jól éltek, nem nélkülöztek. Ahogyan a csókosok sem, a kiválasztott kevesek. Vagyonokat lehetett keresni üzemanyag- vagy cigarettacsempészéssel. Mivel mindenből hiány volt, bármit el lehetett adni. De csak valutáért. Közben persze mindenhonnan ömlött, hogy mindenkit utálni kell, és ha nem állunk a sarkunkra, akkor eltipornak minket. Mindenkinek világos volt, miről mit kell gondolni, mondani. Kritikának, bírálatnak helye nem volt.
Az sem javított sokat a helyzeten, hogy a vajdasági magyarok (és többi kisebbség sem) nem akartak részt venni az öldöklésben. Megszökött. aki tudott. A szülők suttogva beszéltek arról, hogy a magyar kiskatonákat azonnal a frontra küldik golyófogónak.
Sokan voltak, akiknek ez a vérgőzös nacionalizmus, a háború nem tetszett. Nem csak a vajdasági kisebbségeknek, hanem szerbeknek sem, akik átláttak a hazug szólamokon. Aki tudott, elment az országból. Ami nem volt egyszerű, hiszen a jugoszláv útlevéllel akkor szinte sehova sem lehetett vízum nélkül menni. Magyarországra át lehetett jönni.
Ha valaki 1994-ben, amikor átjöttem tanulni, azt mondja, hogy 20 év múlva a milosevici propagandához hasonló gyűlöletkampányokkal találkozom Magyarországon, kinevetem. Akkor az ország előre ment, nem pedig bezárkózott a múltjába. Voltak persze gondok, nehézségek, de a saját zsebek megtömésén kívül más célok is voltak. Jó volt akkor érezni azt egyetemistaként, hogy itt van párbeszéd, lehet vitatkozni, észérvekkel, ha valaki mást gondol, nem kiáltják ki ellenségnek. Jó lenne, ha megint így lenne.
 |
| Milosevic jugoszláv elnökként '99-ben hívei körében. Forrás: http://www.upi.com/topic/Slobodan_Milosevic/ |
 |
| Hiperinfláció: 500 milliárd dináros bankjegy '93-ból |
És jöttek a menekültek. Szerbek Horvátországból, majd Boszniából (ez már egy másik, hosszú történet a mocskos balkáni háborúkról, ahol mindkét oldalon embertelen gaztetteket hajtottak végre a civil lakosság ellen...). A legtöbbjüket a Vajdaságba telepítették- ez kapóra jött Belgrádnak, hogy a sokszínű, soknyelvű tartomány etnikai összetételén változtasson. A magyarok arról suttogtak, hogy állítólag el fognak minket zavarni otthonról. Merthogy a házakat a szerb menekülteknek fogják adni. Arról is csak suttogva mertek beszélni, hogy sok frissen érkezett szerb úgy tudja: a Vajdaságban élő magyarok 1956-ban, Magyarországról menekültek át, azaz semmi keresnivalójuk már Szerbiában.
A kormányt, a propagandagépezetet nem érdekelték a tények. Bármit bemondtak, ha felülről jött az utasítás. A spindoctorok szorgosan dolgoztak a jólcsengő, a nemzeti érzést erősítő szlogeneken. Máig a fülembe cseng az a rádió- és tévéreklám (ma úgy mondanánk: társadalmi célú hirdetés), hogy "Srbija saginjati nikad nece" - azaz Szerbia sosem fog meghajolni. A hatalommal kritikus népnyelv persze rögtön hozzáköltötte: persze, hogy nem fog, mert már térden csúszik. Tinédzserként az egész politika nem nagyon érdekelt. Azt tudtam, hogy nehezebben és rosszabbul élünk, mint korábban, hogy amit a belgrádi tévé mond, az szinte biztos, hogy nem úgy van, meg, hogy nem feltétlen jó hangosan magyarul beszélni az utcán.
A hatalmon lévők persze jól éltek, nem nélkülöztek. Ahogyan a csókosok sem, a kiválasztott kevesek. Vagyonokat lehetett keresni üzemanyag- vagy cigarettacsempészéssel. Mivel mindenből hiány volt, bármit el lehetett adni. De csak valutáért. Közben persze mindenhonnan ömlött, hogy mindenkit utálni kell, és ha nem állunk a sarkunkra, akkor eltipornak minket. Mindenkinek világos volt, miről mit kell gondolni, mondani. Kritikának, bírálatnak helye nem volt.
Az sem javított sokat a helyzeten, hogy a vajdasági magyarok (és többi kisebbség sem) nem akartak részt venni az öldöklésben. Megszökött. aki tudott. A szülők suttogva beszéltek arról, hogy a magyar kiskatonákat azonnal a frontra küldik golyófogónak.
Sokan voltak, akiknek ez a vérgőzös nacionalizmus, a háború nem tetszett. Nem csak a vajdasági kisebbségeknek, hanem szerbeknek sem, akik átláttak a hazug szólamokon. Aki tudott, elment az országból. Ami nem volt egyszerű, hiszen a jugoszláv útlevéllel akkor szinte sehova sem lehetett vízum nélkül menni. Magyarországra át lehetett jönni.
Ha valaki 1994-ben, amikor átjöttem tanulni, azt mondja, hogy 20 év múlva a milosevici propagandához hasonló gyűlöletkampányokkal találkozom Magyarországon, kinevetem. Akkor az ország előre ment, nem pedig bezárkózott a múltjába. Voltak persze gondok, nehézségek, de a saját zsebek megtömésén kívül más célok is voltak. Jó volt akkor érezni azt egyetemistaként, hogy itt van párbeszéd, lehet vitatkozni, észérvekkel, ha valaki mást gondol, nem kiáltják ki ellenségnek. Jó lenne, ha megint így lenne.
