A '90-es évek legelején, a gimiben nem foglalkoztattak a politikai események. A világ dolgai még csak-csak, de a hazai (akkor még jugoszláv) történések nem annyira. Egészen addig, amíg egyszer csak arra ébredtem egyik reggel, hogy a Jugoszláv Néphadsereg Ljubljanát lövi. Aztán jött Zágráb, '92-ben meg Szarajevó.
Arra nagyon emlékszem, hogy azokban az években mindenhonnan ömlött a hazafias propaganda. A műnépdalaktól kezdve az újságokon át a tévéműsorokig. Apu ezekre mindig annyit mondott: agymosás. Lassacskán rájöttem, milyen jó is az, ha az ember nyelveket beszél. Mert a hazai (jugoszláv) híradásokban mindig a gonosz nyugat, és szegény, szerencsétlen elnyomott szerbek szerepeltek. Viszont a külföldi adókon teljesen mást lehetett látni. Ott az agresszor szerbekről és a szegény, szerencsétlen elnyomott horvátokról / bosnyákokról lehetett hallani. Már aki tudott angolul, németül, vagy épp magyarul. A Vajdaságban élők azért a kormányzati propaganda ellenére eléggé tisztában voltak a valós helyzettel. Az maradt meg bennem, hogy akkor sok mindenről nem lehetett, nem volt tanácsos beszélni. Emlékszem, volt a Napló nevű hetilap - nem mondanám, hogy túl rendszerbarát lett volna. Meg is lett az eredménye: az embargós időkben hogy, hogy nem alig, vagy egyáltalán nem jutottak papírhoz. Anélkül meg nehéz lapot kiadni.
De Szerbia belsejébe már kevesebb hír jutott le. Olyan érzésem volt, hogy Milosevicék addig ismételgetik a dolgokat, a saját valóságukat, amíg valaki, pontosabban mindenki el nem hiszi azt. És persze mindig volt olyan, aki nem sokat tépelődött a dolgokon, elhitte amit mondtak a fejesek, vitt magával még egy embert, akkor már ketten szajkózták a nacionalista és háborús propagandát, és így tovább. Aki meg másként gondolkodott, hamar rájött, jobb ha azt csendben teszi, ha nem akar bajt magának.
Az embargó miatt az ország egy karantén lett. Elhagyni nehéz volt; a katonaköteles férfiak eleve nem kaphattak útlevelet. Be sem jöhetett az országba akárki. Internet meg nem volt. Mindenhonnan az állami propaganda volt elérhető. Nagy cécó volt akörül, amikor Milosevic interjút adott a CNN-nek. A kérdések nem nagyon zavarták, mondta a sablonhülyeségeit. Persze, hogy mindenki más volt a rossz, a gonosz, az alattomos meg a hülye.... Ő mindent jól csinál, csak épp sehogy se, hogy elismerjék.
A választásokon, mily meglepő, a pálya mindig valahogy Milosevicéknek lejtett. Mindenhonnan dőltek az SPS (Szerb Szocialista Párt) reklámjai: tévé, rádió, óriásplakát, újsághirdetés, szórólap. '94-ben aztán megjelent egy "új" párt. Jó volt a szlogen, meg is maradt bennem: JUL je cool (vagyis kul). Milosevic felesége gründolta az Egyesült Jugoszláv Baloldal (JUL - egy csodás választási dal, kissé rossz képminőségben) nevű pártot. Így nem is csoda, hogy az SPS mellett sikeresen beborították az országot.
Más pártok kevés szóhoz jutottak, ha jutottak. Egy szinte hermetikusan elzárt országban aztán sok mindent lehetett csinálni. Ellenségből volt bőven: nem csak a szomszédban folyó háborúban, hanem az országban is: a soknemzetiségű Vajdaságban egyre nehezebb volt nem szerbnek lenni. Fenyegetések, verések, kiirtással, legyilkolással riogató falfirkák, egekbe szökő nacionalizmus. Mindezzel sikeresen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy benzint csak jegyre lehetett venni (ha éppen volt), hogy az üzletek kongtak az ürességtől, hogy nem volt munka, hogy hiperinfláció volt, hogy lenyúlták az emberek devizabetétjeit... Bár nehéz volt, aki csak tudott, menekült az országból - nem csak a katonakötelesek, akik nem akartak az értelmetlen öldöklésben részt venni, hanem a nyelveket beszélő, képzett emberek, a kevésbé képzettek, és akiknek elegük volt a vérgőzös politikából, a nincstelenségből, kilátástalanságból. A legtöbben azután sem mentek vissza, hogy Milosevic eltűnt a politikából.
Arra nagyon emlékszem, hogy azokban az években mindenhonnan ömlött a hazafias propaganda. A műnépdalaktól kezdve az újságokon át a tévéműsorokig. Apu ezekre mindig annyit mondott: agymosás. Lassacskán rájöttem, milyen jó is az, ha az ember nyelveket beszél. Mert a hazai (jugoszláv) híradásokban mindig a gonosz nyugat, és szegény, szerencsétlen elnyomott szerbek szerepeltek. Viszont a külföldi adókon teljesen mást lehetett látni. Ott az agresszor szerbekről és a szegény, szerencsétlen elnyomott horvátokról / bosnyákokról lehetett hallani. Már aki tudott angolul, németül, vagy épp magyarul. A Vajdaságban élők azért a kormányzati propaganda ellenére eléggé tisztában voltak a valós helyzettel. Az maradt meg bennem, hogy akkor sok mindenről nem lehetett, nem volt tanácsos beszélni. Emlékszem, volt a Napló nevű hetilap - nem mondanám, hogy túl rendszerbarát lett volna. Meg is lett az eredménye: az embargós időkben hogy, hogy nem alig, vagy egyáltalán nem jutottak papírhoz. Anélkül meg nehéz lapot kiadni.
Az embargó miatt az ország egy karantén lett. Elhagyni nehéz volt; a katonaköteles férfiak eleve nem kaphattak útlevelet. Be sem jöhetett az országba akárki. Internet meg nem volt. Mindenhonnan az állami propaganda volt elérhető. Nagy cécó volt akörül, amikor Milosevic interjút adott a CNN-nek. A kérdések nem nagyon zavarták, mondta a sablonhülyeségeit. Persze, hogy mindenki más volt a rossz, a gonosz, az alattomos meg a hülye.... Ő mindent jól csinál, csak épp sehogy se, hogy elismerjék.
A választásokon, mily meglepő, a pálya mindig valahogy Milosevicéknek lejtett. Mindenhonnan dőltek az SPS (Szerb Szocialista Párt) reklámjai: tévé, rádió, óriásplakát, újsághirdetés, szórólap. '94-ben aztán megjelent egy "új" párt. Jó volt a szlogen, meg is maradt bennem: JUL je cool (vagyis kul). Milosevic felesége gründolta az Egyesült Jugoszláv Baloldal (JUL - egy csodás választási dal, kissé rossz képminőségben) nevű pártot. Így nem is csoda, hogy az SPS mellett sikeresen beborították az országot.
Más pártok kevés szóhoz jutottak, ha jutottak. Egy szinte hermetikusan elzárt országban aztán sok mindent lehetett csinálni. Ellenségből volt bőven: nem csak a szomszédban folyó háborúban, hanem az országban is: a soknemzetiségű Vajdaságban egyre nehezebb volt nem szerbnek lenni. Fenyegetések, verések, kiirtással, legyilkolással riogató falfirkák, egekbe szökő nacionalizmus. Mindezzel sikeresen el lehetett terelni a figyelmet arról, hogy benzint csak jegyre lehetett venni (ha éppen volt), hogy az üzletek kongtak az ürességtől, hogy nem volt munka, hogy hiperinfláció volt, hogy lenyúlták az emberek devizabetétjeit... Bár nehéz volt, aki csak tudott, menekült az országból - nem csak a katonakötelesek, akik nem akartak az értelmetlen öldöklésben részt venni, hanem a nyelveket beszélő, képzett emberek, a kevésbé képzettek, és akiknek elegük volt a vérgőzös politikából, a nincstelenségből, kilátástalanságból. A legtöbben azután sem mentek vissza, hogy Milosevic eltűnt a politikából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése