2013 óta dolgozom otthonról, home office-ból. Előtte mindig olyan munkám volt, hogy be kellett járni, időre kellett menni, és többé - kevésbé a munkaidő vége is ismert volt. Amikor a Független Hírügynökségnél voltam, ott nagyritkán, különleges esetben volt párszor, hogy otthonról írhattuk a külpolitikai híreket. De ezt nem szerette mindenki - mármint a főnökök közül.
Szóval 2013 otthoni munkával indult. Előtte barátkoztam a gondolattal, milyen is lesz ez. Nem nagyon tudtam elképzelni. De jöttek a kollégák, hozták a technikát, beszerelték, beüzemelték, közben a szükséges oktatáson is részt vettem. Az első napok izgalma, hogy én, egyedül, itthonról, hamar elmúlt. A furcsa érzés, hogy akkor most én tényleg dolgozom-e, megmaradt. Fura volt, hogy kislattyogtam a hálószobából, csináltam egy kávét, és mindenféle átöltözés, készülődés nélkül beléptem a munkahelyemre, a dolgozószobámba. Az elején persze azért inkább elkészültem, hátha azonnal menni kell valahova. Újságíróként azért nem lehet csak és kizárólag otthon lenni, így persze a home office, a mai formájában, hogy tényleg mindent itthonról, nekem is új dolog.
Mivel nem volt más opcióm, hozzászoktam az itthoni munkához. Nem tartott sokáig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy rugalmas minden. Semmi sem történik, ha nem ülök a gép előtt 9-kor. De kellett egy napirend, rendszer, hogy mit mikor, hogy csinálok. Amíg ez nem áll be, addig kicsit vadkempingezés érzése van az egésznek. Nem árt pár pozitív oldalát is megnézni a dolgoknak. Nagy előny, hogy kényelmes ruhákban lehet itthon lenni: a kedvenc elnyűtt, olykor lukas, ám nagy érzelmi értékkel bíró darabokban a legjobb sokáig matatni a gépen, fordítani, vágni, küldeni az "alkatrészeket" kollégáimnak. Ha meg szép az idő, akkor meg simán kiköltözhetek a teraszra. Jó, kicsit macerás a vágáshoz szükséges kiegészítő ketyerét kivinni a rengeteg dróttal, de megéri a fáradozást.
Az biztos, hogy a home office-t annak könnyebb megszeretnie, vagy legalábbis megbarátkoznia vele, akinek erre van helye a lakásban. Az ideális ilyenkor, ha van dolgozószoba. Vagy egy szoba, amit kinevezhetünk most annak. Mert akkor ha vége a műszaknak, fogod és rácsukod az ajtót. Az valóban rossz, hogy a munkahelyed beköltözik a lakásodba. Hogy kerülgetni kell. Hogy az eddigi nappali most egyszer csak az irodád. Ahol eddig borozgatva sorozatokat, filmetek néztél, hirtelen GDP-t termelsz. Viszont ha nincs külön szoba, akkor kell valami megoldás. Egy munkasarkot kialakítani, hogy legyen valamiféle munkahely érzés. Az is segíthet a ráhangolódásra, ha nem pizsamában ülünk a gép elé. Szóval szerintem bármi jó, ami elválasztja az otthonvagyok-érzést a munkábanvagyok-tól.
Munkám miatt gyakori, hogy vidékre megyünk riportkörútra. Szállodában, panzióban dolgozunk - a szobánkban. Ilyenkor volt, hogy igencsak zavart, feszélyezett, amikor a munka végeztével ott virított a teljes fölszerelés az asztalon. Mintha ott maradtam volna a munkában, mintha a munkahelyemen kéne aludnom. Úgyhogy rászoktam arra, hogy ilyen helyzetben elpakolom a technikát - ne meredezzenek az asztalon. Persze másnap megint elő kell venni. De egy sima laptopnál azért az elpakolás egyszerűbb, ha nincs külön dolgozószoba.
Az itthoni munkát is valahogy le kell zárni. Mert ugye nincs meg az az élmény, hogy akkor buszra ülök, kocsiba szállok és hazamegyek. Az ok, hogy kikapcsolom a gépet, de utána? Kell valami elválasztó dolog. Akár az, hogy "játszóruhába" vedlek, vagy fogom a kutyát és sétálok vele, vagy valami nagyon otthonit érdemes csinálni.
Az sem utolsó, hogy az utolsó betű leütése után home office-ban azonnal jutalmazhatjuk a nap végét egy pohár borral.
Szóval 2013 otthoni munkával indult. Előtte barátkoztam a gondolattal, milyen is lesz ez. Nem nagyon tudtam elképzelni. De jöttek a kollégák, hozták a technikát, beszerelték, beüzemelték, közben a szükséges oktatáson is részt vettem. Az első napok izgalma, hogy én, egyedül, itthonról, hamar elmúlt. A furcsa érzés, hogy akkor most én tényleg dolgozom-e, megmaradt. Fura volt, hogy kislattyogtam a hálószobából, csináltam egy kávét, és mindenféle átöltözés, készülődés nélkül beléptem a munkahelyemre, a dolgozószobámba. Az elején persze azért inkább elkészültem, hátha azonnal menni kell valahova. Újságíróként azért nem lehet csak és kizárólag otthon lenni, így persze a home office, a mai formájában, hogy tényleg mindent itthonról, nekem is új dolog.
Mivel nem volt más opcióm, hozzászoktam az itthoni munkához. Nem tartott sokáig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy rugalmas minden. Semmi sem történik, ha nem ülök a gép előtt 9-kor. De kellett egy napirend, rendszer, hogy mit mikor, hogy csinálok. Amíg ez nem áll be, addig kicsit vadkempingezés érzése van az egésznek. Nem árt pár pozitív oldalát is megnézni a dolgoknak. Nagy előny, hogy kényelmes ruhákban lehet itthon lenni: a kedvenc elnyűtt, olykor lukas, ám nagy érzelmi értékkel bíró darabokban a legjobb sokáig matatni a gépen, fordítani, vágni, küldeni az "alkatrészeket" kollégáimnak. Ha meg szép az idő, akkor meg simán kiköltözhetek a teraszra. Jó, kicsit macerás a vágáshoz szükséges kiegészítő ketyerét kivinni a rengeteg dróttal, de megéri a fáradozást.
Az biztos, hogy a home office-t annak könnyebb megszeretnie, vagy legalábbis megbarátkoznia vele, akinek erre van helye a lakásban. Az ideális ilyenkor, ha van dolgozószoba. Vagy egy szoba, amit kinevezhetünk most annak. Mert akkor ha vége a műszaknak, fogod és rácsukod az ajtót. Az valóban rossz, hogy a munkahelyed beköltözik a lakásodba. Hogy kerülgetni kell. Hogy az eddigi nappali most egyszer csak az irodád. Ahol eddig borozgatva sorozatokat, filmetek néztél, hirtelen GDP-t termelsz. Viszont ha nincs külön szoba, akkor kell valami megoldás. Egy munkasarkot kialakítani, hogy legyen valamiféle munkahely érzés. Az is segíthet a ráhangolódásra, ha nem pizsamában ülünk a gép elé. Szóval szerintem bármi jó, ami elválasztja az otthonvagyok-érzést a munkábanvagyok-tól.
Munkám miatt gyakori, hogy vidékre megyünk riportkörútra. Szállodában, panzióban dolgozunk - a szobánkban. Ilyenkor volt, hogy igencsak zavart, feszélyezett, amikor a munka végeztével ott virított a teljes fölszerelés az asztalon. Mintha ott maradtam volna a munkában, mintha a munkahelyemen kéne aludnom. Úgyhogy rászoktam arra, hogy ilyen helyzetben elpakolom a technikát - ne meredezzenek az asztalon. Persze másnap megint elő kell venni. De egy sima laptopnál azért az elpakolás egyszerűbb, ha nincs külön dolgozószoba.
Az itthoni munkát is valahogy le kell zárni. Mert ugye nincs meg az az élmény, hogy akkor buszra ülök, kocsiba szállok és hazamegyek. Az ok, hogy kikapcsolom a gépet, de utána? Kell valami elválasztó dolog. Akár az, hogy "játszóruhába" vedlek, vagy fogom a kutyát és sétálok vele, vagy valami nagyon otthonit érdemes csinálni.
Az sem utolsó, hogy az utolsó betű leütése után home office-ban azonnal jutalmazhatjuk a nap végét egy pohár borral.
Tökéletes elemzés, Attila. Én is így vagyok vele. Igen, kell egy hely a lakásban. Én például ablak környékén szeretek írni, de szerencsések azok, akiknek ez megadatik. Abban is biztos vagyok, hogy ez egyfajta szabadságot is ad és önfegyelemre nevel. A magad ura vagy, de a magad szolgája is...
VálaszTörlésKöszi, Gyuri! Nekem is ablaknál van a munkaállomásom. Mondjuk nem a kertre néz...de tavasszal, nyaranta akkor ki tudok költözni a teraszra, ami a kertre néz :)
Törlés