2014. június 27., péntek

Szájkosár

Az, hogy az Orbán Viktor vezette kormány nem szereti a kérdéseket, már az előző ciklus elején kiderült. Hát, ha még kellemetlenek is azok, na azt végképp nem csípik. A kritikát, bírálatot személyes sértésnek, támadásnak veszik. Ha pedig a sajtó beszámol valamiről, és nem az ő, a kormányszájíze szerint tálalják a dolgokat, akkor máris jönnek a vádak. Pedig a sajtónak pont az a feladata, hogy tükröt tartson az elitnek, ha az valamiért éppen nem akarná észrevenni a hibákat. Persze az is egy megoldás, hogy a tükröt összetöröm, lefestem, kidobom, de a valóságon ez akkor sem változtat. Van is az a jó kis mese, a császár új ruhája....

Fotó: hunde-maulkorb-store.de
Nagyon úgy tűnik, hogy a kormány az összes jelentős magyar médiavállalatot meg akarja kaparintani. Nemrég pont Orbán beszélt erről, hogy a sajtó legyen magyar tulajdonban. Ez gondolom nála azt jelentené, hogy kormánypropagandát gondolkodás nélkül átvevő, szajkózó orgánumokat szeretne. De nagyon. Aztán ez persze nem mindig jön teljesen össze. Van, hogy a másoknál működő anyagi szájkosár nem elég nagy minden szereplőre, vagy hatástalan. Hát, akkor odacsapnak. Mondjuk reklámadóval. Évközben, úgy kalkulálva, hogy az a kritikus hangvételű híradót sugárzó csatornának fájjon. Nem fair, nagyon nem elegáns, és a vak is látja: szájkosárról van itt szó.

Mivel a kiszemelt csatorna úgy tűnik, fölvette a kesztyűt, jöhet az újabb riogatás, fenyegetés: a NAV. Rossz szájíze van ennek az egésznek. A sajtó megregulázása. Eleve agybajnak tartom, ha egy kormány, a hatalom meg akarja mondani, mit kell gondolni és mondani a dolgokról. Nem mellesleg, néhány évtizeden át pont ez volt a legnagyobb bajunk, hogy központilag mondták meg, mit kell gondolni. Legfeljebb a sorok között lehetett, kellett olvasni. Mintha most ez settenkedne valahogy vissza, hogy nem lehet leírni a valóságot, még a leghétköznapibbat sem, mert ha az a hatalomnak nem tetszik, komoly következményei lesznek.

Központi hírügynökség már van. Mindenki használja, nincs alternatívája. Aztán akinél van rá kapacitás/forrás, megpróbálhatja kiegészíteni, ellenőrizni mi és hogyan van valójában, vagy a propagandát más hangsúlyokkal elmondani.

A kritikát nem könnyű elviselni. De a bírálatokat nem meghallgatni, csak lesöpörni az asztalról, teljes mértékben őrültség. Azzal takarózni, hogy erre kaptak kétharmados felhatalmazást...Ezt már, ugye, ők sem hiszik el?

A '90-es években, az embargó sújtotta, Slobodan Milošević vezette Jugoszláviában nem sok jóra számíthatott a kicsit is kritikus sajtó. A '99-es NATO bombázáskor elsőként a külföldi tudósítókat utasították ki az országból. De előtte, amíg még dörögtek a fegyverek Horvátországban és Boszniában, sem volt ildomos a hatalmat bírálni. Nem is igazán lehetett. Az internet sehol sem volt még (mennyivel másként alakulhattak volna a dolgok, ha már akkor van...). Alig volt egy-két szerkesztőség, amelyik ellenvéleményt fogalmazott meg. A belgrádi B92 ilyen volt, de ők csak a fővárosban voltak elérhetők. Magyar nyelven a Napló jelent meg, és a Magyar Szó. A Vreme is közölt kritikus írásokat. Mivel embargó volt, sok mindent nem lehetett kapni, hiánycikk volt, csak a feketepiacon lehetett beszerezni. Egy idő után papírból is egyre kevesebb lett. Nem meglepő módon, valahogy mindig pont akkor fogytak el a készletek, amikor a kritikus lapoknak kellett volna szállítani. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése