Infóhiányos szardíniásdoboz - Merkel - Orbán találkozó

Sokat próbált német kollégáim is nagyokat csodálkoztak ma azon, ahogyan a Merkel - Orbán találkozót próbálták levezényelni az arra hivatottak. Az előzmények után persze sima menetre nem is számíthattunk, de az ember mindig remél.

Az Andrássy Egyetem, ahol Angela Merkel előadást tartott, több mint egy héttel az esemény előtt kiküldte a kétnyelvű akkreditációs felhívást, külön felhívva a figyelmet arra: hol, meddig, kinél kell jelentkezni. És folyamatosan küldték az infót a tudnivalókról. A Miniszterelnökséggel, amely a tulajdonképpeni munkalátogatást vezényelte (volna) le, nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Pedig a kezdet ígéretes volt: hat nappal a látogatás előtt jött az angol nyelvű e-mail, hogy hamarosan kiküldik az akkreditációs tudnivalókat, a napirendet, miegymást. Addig is megértést és türelmet kérnek. Pár nappal később telefonon érdeklődtem, akkor is türelmet, megértést és hamarosan kiküldést ígértek. Végül pénteken délelőtt telefonáltam újra, akkor azt a választ kaptam, hogy pont akkor küldték ki az e-mailt. Mivel negyed egykor sem jött meg semmi, bátorkodtam egy e-mailt írni. Nemsokára rá meg is jött a válasz, hogy akkor küldjem a neveket, miegymást. Megtettem, elküldtem a neveket, majd személyigazolvány/útlevélszámokat is. Erre már válasz nem is jött, német kollégáim csodálkoztak is, meg bizonytalankodtak is: vajon sikeres-e az akkreditációnk. Az első e-mailben ígért egyéb tudnivalók, valahol biztos elkeveredtek, azért nem kaptam meg. Több, Budapesten dolgozó külföldi kollégát is kérdeztem: tudják-e hányra kell/ajánlott menni. De senki sem kapott ilyen értesítést.

Angela Merkel és Orbán Viktor sajtótájékoztat

Reggel jött a hír, hogy a metró nem áll meg a parlamentnél.  Az is délelőtt derült ki, hogy a parlament környékét meg sem lehet közelíteni a rendőrsorfaltól. A sajtó  vértanúk terén várakozott. A külföldi kollégák nem sokra mentek a semmilyen idegen nyelvet nem beszélő rendőrökkel. Némi várakozás után közelebb juthattunk, némi ellenőrzés után a Kossuth tér sarkán nézhettük a megérkező konvojt, majd a bejárathoz, pontosabban a kerítéshez mehettünk. Festői összevisszaságban álldogáltunk a jeges szélben, az őrök össze-vissza vették el a személyiket, majd mikrofonba motyogva tudakolták, hogy az adott személyigazolvány szerepel-e a rendszerben. Ha nem találták, annyit mondtak: nincs a rendszerben. És ha az illető nem magyar volt, akkor is.

A fejetlenség és a káosz egyre nagyobb lett. A német követség sajtósai is negyedórát fagyoskodtak kinn, mire bejuthattak. A szlovén tévések azon háborogtak, hogy miért nem lehetett ezt előre megírni, hogy pontosan hova, hányra kell jönni, meg, hogy mennyi ellenőrzés van. Volt, hogy a stábok fele bemehetett, mert rajta voltak a listán, amelyet valahol, valaki benn az épületben, a mikrofonba elmotyogott adatok alapján ellenőrzött, míg a többiek nem szerepeltek a jegyzékben. Így jártunk mi is. Német kollégám mehetett, kolléganőmmel nem- mert nem voltunk rajta a listán. Pedig a neveket, adatokat egyetlen mailben küldtem el. Majdnem szakadt a cérna, így kissé emelt hangon hívtam a nemzetközi sajtóval foglalkozókat. Két lány hamarosan megjelent a listákkal, amelyeken rajta voltunk. Szegények nem tudták mi lehetett a gond, miért nem találták meg több kolléga nevét a rendszerben. Kínos. Végül az őr is hogy hogy nem, de ránk bukkant az éterben. Mehettünk. Persze találomra, mert útbaigazítás nem volt, kíséret sem. A biztonsági ellenőrzés után valami hátsó udvaron jutottunk be. A velünk lévők nem is tudták merre kell menni.

Tömegnyomor a teremben

A meglepetés a delegációs teremben ért minket: kis helyre rengeteg újságíró bepréselve, kordon mögé. Volt ugyan emelvény a tv- kameráknak, de el sem fértek rajta rendesen. Fotósok a pulpitus előtt nyomorogtak. Kinn jeges szél, benn jó meleg. Kabátakasztó? Alig....lépni nem lehetett. Ha jegyzetelnem kellett volna, nem tudtam volna. Az akkreditációkból valakinek csak leeshetett volna, hogy itt, ennyi ember, főleg így, kordon mögé szorítva nem fog rendesen elférni. Miért nem lehetett máshova vinni az egészet? Aki nem tudott magyarul, igencsak elveszett lehetett, vagy a magyarul tudó kollégák segítségére volt szorulva.

Elég sok diplomáciai eseményen voltam már, idehaza és külföldön is. A bevett gyakorlat, hogy a külföldieket pesztrálják, hogy az adott országban a fogadó fél sajtóstábja igyekszik információkat és mindenféle más segítséget megadni, helyet, feltételeket biztosítani a munkához. Bár most nem volt nagy csúszás, máskor, máshol ilyen esetben is jött valaki szólni: hamarosan kezdünk, de még nincs vége a megbeszélésnek. Itt ilyesmi nem volt. Bezsúfolva, egymáson taposva várhattuk a nagy eseményt. Kollégáim megkérdezték, hogy ez így a normális nálunk?

Pozitívum, hogy víz azért be volt készítve. Igaz, a tömegben nehezen lehetett megközelíteni.

Nagy meglepetésre, kérdésekre (!!!) is volt idő. Persze a kormánynak oly kedves MTVA kezdhette, majd a Die Welt (nem éppen kormánykritikus tudósítója) folytathatta, majd Reuters és a FAZ következett. Majd sietni kellett, hiszen zsúfolt a program.

Számomra a csúcs az volt, amikor a fontos emberek kimentek, egyszerűen ránk csukták a delegációs terem ajtaját, hogy ne lábatlankodjunk már....